EGY TÖRTÉNET

 

INVOCATIO BENEVOLETIAE

A szerző az olvasó jóindulatért esedezik.

(Örüljön az olvasó, hogy egyáltalán…)

 

 

 

Bevezetés

 

Az öregkorra jellemző, hogy aki megéri, feltétlen szükségét látja, hogy életét írásban rögzítse, s azt a széles nyilvánosság elé tárja. (Ez a megállapítás nem a teljes népességre igaz!)

Magam is beleestem ebbe a hibába és félig el is készültem a "műszaki" életrajzommal. Vágó Pistával beszélve — számomra egyértelműen — kiderült, hogy annak semmi értelme, mert az én életem maximum a gyermekeimet érdekelheti és másokat nem.

Ezért úgy döntöttem, hogy számukra írok egy életrajz félét, melynek első részét már megkapták. Az a születésemtől a háború végéig terjedt. Biztonság kedvéért abból átemelek részeket ide is.

Nem lenne teljes a "mű", ha eltekintenék a műszaki részektől, azért ezek egy részét is tárgyalom, de igyekszem ezt közérthető formában tenni.

Így hát gyermekeim, csapjunk a lovak közé.

 

Előzmények

 

Ott kezdem, hogy apai nagyszüleim Fegyvernek házasodtak, ahol nagyapám (Práger Lipót) egy nagybirtokon intéző volt, nagyanyám (Zeisel Teréz) tanítónő. Ez nagyapám második házassága volt, az elsőről semmit sem tudok. Ez a házasság 1898-ban történt. Nagyapám a korább házasságából két gyereket hozott (Margit és Erna), és öt közös gyerekük született. Döde még Fegyverneken.

 

Hogy mikor költöztek Bajára, azt nem tudom, de a történet majd ott folytatódik.

 

Anyai nagyszüleim adatai a homályba vesznek. Csak annyit lehet tudni, hogy a nagyapámnak (Kohn Sámuel) vegyeskereskedése volt a felvidéken, 1920-ban halt meg leukémiában.. A nagyanyám háziasszony, öt gyerekkel. Bajára költözésük időpontját nem tudom.

 

Mindkét nagyapám az első világháború után halt meg, így nem is ismertem őket, és a családi legendárium sem igen emlegette. (Apai nagyapám halálának okát nem tudom, de Ő is az első világháború után halt meg, melyben — természetesen mindketten — részt vettek.)

 

A történet Baján folytatódik — természetesen nagy kihagyással — ahol is Döde barátja udvarolt Magdának. Ez a barát, valamilyen okból elutazott Bajáról, és távollétében barátjára bízta a kedvese "őrzését", az eredmény ismert. Magda valamikor — 1930 előtt — Pestre költözött, varrni tanulás céljából, és egy szalonba helyezkedett el, aminek tulajdonosa — micsoda véletlen — Döde másod-unokatestvére volt. (Deák!)

 

Döde Baján járt iskolába, a III Béla cisztercita gimnáziumba, (ahol én is jártam majd két évet). Leérettségiznie nem sikerült, mert Erna testvére, alkalmazottként, sikkasztott, minek következtében elvesztette állását. A nagycsalád fenntartásához a gyerekeknek pénzkereset után kellett nézni, ezért Döde szakmát tanult. Asztalos inas volt, majd segéd lett, de nem helyezkedett el a tanult szakmájában, hanem a bajai posztógyárban — a Duna parton volt — kezdett dolgozni szövő munkásként.

 

Hogy hogyan és miért került Pestre, azt nem tudom, de tény, hogy 1930. november 30.-án esküdtek Magdával Budapesten.

 

A házasság előtt Döde Magdának kifejtette, hogy ő "munkás" és nem is akar más lenni! Magda vegye ezt tudomásul. (Vette.) Ehhez képest Döde az Első Magyar Gyapjúmosóban helyezkedett el, mint szövő munkás 1930-ban, és 1940-ben — mikor is a zsidótörvények miatt elbocsátották — már szövödevezető volt. 

 

Megszülettem           

 

1932 volt. A legendárium szerint szüleim a Bajza utcában laktak albérletben. Természetesen ebből az időszakból semmilyen emlékem sincs. (Nem alkalmaztak nálam regressziós hipnózist!)

 

Tudatos életem a Visegrádi utca 64 - ben kezdődik, ahol is a harmadik emeleten laktunk. Apám munkahelye pontosan kétsaroknyira volt a lakásunktól. (A hely egy kicsit az akkori "osztályhelyzetünket" is tükrözte, mert a Lipótváros és Angyalföld határán terült el. (Ez annyibban jelentett osztályhelyzetet, hogy a Lipótváros a kis és középpolgárság — főleg zsidó — tagjainak szolgált lakhelyül, míg Angyalföld jellegzetes "proli" világ volt... Természetesen akkor és ott ebből semmit nem tudtam, ez csak az 50-es évek végén fogalmazódott meg.)

 

Tehát már a végleges Pesti lakhelyemen születik az első élményem: két és féléves vagyok, ülök az etetőszékben (ez egy emeletes szék, mely elöl egy tálcába, alul egy bilibe végződik) és az esedékes cselédlány valamilyen főzeléket kísérel meg belém diktálni. (A főzelékek iránti — hagyományos — vonzalmam már ekkor megvolt.) Valószínűleg a diktátum eredménytelensége enyhe agresszióra ingerelhette a jobb sorsra érdemes lányt, mire az én "spontán" reakcióm az volt, hogy minden erőmből beleharaptam a vállába. (Az etetőszék jóvoltából éppen a szájam magasságában volt.)

Apám — munkahelye közelsége miatt — mindig otthon ebédelt, ezért tanúja lehetett a fenti eseménynek, amit természetesen nem hagyhatott megtorlatlanul, mert egy hatalmas pofont kevert le. (Máig is úgy ítélem meg, hogy jogosan!)

 

További emlékem ebből az időszakból ugyancsak Dödével kapcsolatos: minden ebéd után lefeküdt aludni, és akkor nekem a legszigorúbban csendben kellet maradnom. (Borzalmas volt!)

 

Magda ez időben u.n. "házi varrónő" volt, ami azt jelentette, hogy a megrendelőnél készítette el a ruhát, így gyakran nem volt otthon, ezért alkalmaztak — főzésre és felügyeletemre — háztartási alkalmazottat (cselédlányt), az akkori szokás szerint bentlakással. (Két szoba komfort, cselédszobás lakásunk volt.)

 

A "lány" (pedagógiai okokból így hívták előttem a cselcsit) minden délelőtt levitt sétálni a Szent István Parkba, és séta közben kaptam egy, két decis üveges kakaót, ami igen kellemes —mondhatnám nosztalgikus — emléke ennek a kornak. (Emlékezzetek, Mari is így volt vele!) 

 

Az egyik ilyen séta alkalmából ismét valami vita lehetett köztem és a "lány" közt, mert beleharaptam. (Mert mindketten álltunk csak a hasát értem el, de este még jól látszottak a fogaim nyomai. (Megmutatta.) Nem árul el, így ez a harapás nem végződött pofonnal. (Nem kell levonni következtetést, hogy a "gyengébb nemhez” rögvest a fogaimmal közeledtem!!

 

Másik alkalommal egy nagyon hangos tehénbőgést hallva igen megijedtem, mint utóbb kiderült joggal, mert, — kísérleti jelleggel — megszólaltatták a légvédelmi szirénákat. Ez volt az első, de felejthetetlen találkozásom a háborúval. Később nagyon sok alkalommal kellett végighallgatnom.

 

A visegrádi utcai lakás egyik fő jellemzője, hogy a negyedik emeleten, pontosan felettünk laktak Törökék, egy — akkor még — gyermektelen házaspár, ahol a férj a Fogaskerekű főmérnöke volt. Ez a házaspár állandó bridzspartnere volt a szüleimnek. Ha lefektettek, akkor elővették a partvist, és a nyelével megütögették a plafont, megtáviratozva, hogy készen állnak a partira.

 

Még a háború előtt vagyunk. A családból Endre (Jutka papája) — aki kezdetben nálunk lakott albérletben — Margit, Erna, Gizi, Ilus, és anyai nagymamám laktak Pesten. (Gizi, Ilus, Lojó, nagymama a Kádár u. 5-ben.) Mire emlékszem, Endre már házas volt.

 

Minden nyáron — három hónapot — Baján töltöttünk a nagymamámnál, ahol is Jöszke férjével, (Ékes János), és Stefi éltek. Mi ketten Magdával levonultunk a Sugovicai, —— mely Baja nevezetes dunai mellékága —. strandra — BKME — (nem emlékszem minek a rövidítése, de tiszta zsidó strand volt.), és ott maradtunk estig. Az ebédet melegen lehozta a "lány". Döde csak a szabadsága alatt csatlakozott hozzánk.

 

Nyári strand élmény: hét éves lehettem, mikor is egy alkalommal mindenki rohanni kezdett a strandon egy irányba. Kiderült, hogy egy gyerek belefulladt a Sugovicába. Természetesen én is rohanni kezdtem, a többiekkel együtt. Döde valahonnan előkerült lekevert egy hatalma pofont, majd kioktatatott a szenzáció természetéről, és abban a helyes viselkedésről.

 

A legendárium szerint a megszületésem után egy hónappal már Baján voltam, és a nagynénik lázasan csomagoltak ki a pelenkából, ellenőrizendő, hogy mindenem megvan-e, és a helyén van-e? (Azt hiszem meg voltak velem elégedve.)

 

A bajai nyaralások emlékezetes része volt Edittel töltött idő, Ő az anyjával (Bözsi) két háztömbnyire lakott a nagymamámtól, ezért sokat voltunk együtt, bár számára én nem voltam igazi játszótárs, mert az a két év fór... Emlékezetes volt egy rövidtávú futóversenyünk a nagymama udvarán a kúttól a kapuig (utólag megsaccolva nem volt tíz méter). Mondanom sem kell, hogy Edit — nyúlánk lány volt, és nálam két évvel idősebb — játszva megelőzött, és a kéttagú verseny első helyezettje lett. Akkor még nem tudtam, hogy az ezüst is szépen csillog, ezért az aranyérmest egy jókora pofonnal honoráltam. (Ez volt az első pofon, amit adtam, de arra is rámutat, hogy — akkor még — nem igen tudtam veszíteni. (Ma már igen?)

 

Jutkával kapcsolatos bajai élményem későbbi, de ide illik. Mi már bajai lakosok voltunk és Jutka nyaralni volt nagymamánál. Elvittem fagylaltozni. (Én 10 éves voltam Ő öt.) Kipróbáltam rajta egy korábban tanult trükköt: rákiáltottam "Vigyázz! Elejted!!" Erre persze elejtette az egész tölcsért. (A szelektív memóriára jellemző, hogy erre az esetre még ötven év múlva is úgy emlékezett vissza, hogy én milyen "angyali" unokabáty vagyok, mert Ő ügyetlenül elejtette a fagylaltját, de én vettem Neki másikat!!!)

 

Az ugratást majd visszaadja a háború után. (Kötőtűbe ültetett, mely beállt két farok csigolyám közé.)

 

A bajai nyaralások emléke idegenek számára is megmaradt, mert Izraelben egy volt bajai hölggyel beszéltem telefonon, (40 valahány év múlva Ékes János nagybátyámat keresve) és miután rákérdezett, elárultam eredeti nevem, nem győzött áradozni, hogy milyen gyönyörű gyerek voltam.(Két év múlva Pesten találkoztunk, de mind a mai napig fogalmam sincs, hogy ki ő?)

 

Elvittek látogatóba Deákékhoz (Döde unokatestvére) — ahol Magda korábban dolgozott —, és ott még üzemelt a szalon. A varrónők között volt egy törpe. Nagyon nehezen tudtam megérteni, hogy felnőtt. "Ja felnőtt, csak picike felnőtt! (A jelenetre még ma is emlékszem!)

(Sokáig derültek szüleim azon, hogy Erna nagynéném telefonszámát az R betűnél kerestem a telefonkönyvbe. eRna, hát nem logikus?)

 

Egyebek

 

Írás közben jönnek elő eltemetett, de meghatározó élmények. Ízelítőül álljon itt néhány ezek közül.

 

Mozi. Jóska nagybátyám (később Kállai Magdi férje) elektronikus műszerész volt, rádiójavítás, stb. Ebben a minőségében ő szerelte az Ipoly mozi hangosító berendezését, ezért oda szabad bejárása volt. Első mozi élményem ehhez kapcsolódik, mert egyszer engem is elvitt, és a gépházból nézhettem végig az "Száz férfi egy kislány" című filmet, melyben Stokovsky — az akkor már igen neves karmester — önmagát alakította. Ez a mozi élmény annyira meghatározó volt, hogy míg a korombeli fiúk mozdonyvezetők, stb., akartak lenni, én karmester. (Pici nosztalgiám még ma is van!) A történet érdekessége, hogy botfülem volt, és Baján egy Swarcz Zoltán nevezetű — mintegy húszéves — fiatalember, aki egyben a tanítóm fia volt, elhatározta, hogy megjavítja hallásomat, és ingyenes zongoraórákat adott, melyeknek nem kimondott célja volt a hallásjavítás. Nem emlékszem mennyi ideig jártam hozzá, de oly mértékű abszolút hallásra tettem szert, hogy — akkor — háttal a zongorának megmondtam, hogy a leütött billentyű mely hang. (A hallásom ma is jó, de az énekhangom olyan, hogy magam sem viselem el. Svarcz Zoli Simon Zoltán néven hosszú ideig a Nemzeti Színház karmestere volt, és öccse Simon András neves hegedűművész.)

 

Ugyancsak ő az iskolatársaimból zenekart szervezett és Haydn gyermekszimfóniáját adtuk elő. Én triangulumon és vízipipán játszottam.

 

Más. (Ez még Pest.) Sokat betegeskedtem, és kétszer voltam kórházban is. Első alkalommal a fürdőszoba kályha élébe vertem a lábam a sípcsontomnál, (leestem egy hokedliről) a seb elfertőződött, és az akkori SZTK (MABI) rendelésen elpancsolták, oly mértékben, hogy műteni kellett. A műtétre a Zsidókórházban került sor, és aki műtött az a család barátja volt. Egyszer hallottam, hogy otthon azt mondták róla, hogy nagy az orra. Altatásomkor — félálomba — felnéztem rá, és hangosan megjegyeztem, hogy "nincs is olyan nagy orra!!" (A műtét helye ma is megvan. A nagy orr és tulajdonosa sajnos már nem.)

 

Más alkalommal vakbélgyulladás gyanújával vittek a kórházba. Öt éves lehettem. A pizsim olyan volt, hogy a nadrág a zakóhoz gombolódott. Főorvosi vizit van, odalép hozzám a sebész főorvos — legendás nevű és - hírű Molnár Béla — és, hogy megvizsgálhasson, kigombolja a pizsama nadrágom, majd végigtapogat, és megállapítja — gondolom —, hogy kutya bajom, majd a sleppjével kezd elvonulni. Én sztentori hangon utána kiabáltam: "főorvos bácsi most gombolj fel!!!". Bombasztikus sikere lett a szövegemnek, mert Molnár tanár úr szó szerint belém szeretett, és sokat játszott velem, míg bent feküdtem. De ebből tartós barátság lett. A háború után is megkerestem, és emlékezett rám.

 

A kórházi élményeim hatására feladtam karmesteri ambícióimat, és elhatároztam, hogy orvos leszek. Játékaim között előfordult magam eszkábált röntgen. Ezzel kapcsolatos élményem: sokszor röntgeneztek meg, természetesen mindig sötétben. Egy alkalommal azonban felvételt csináltak világosban. Arra a kérdésemre, hogy ez hogyan lehet, azt válaszolták, hogy a doktor bácsik emlékeznek arra, amit a sötétben láttak és majd "rárajzolják" a filmre a képet. Rögtön tudtam, hogy átvertek, és ezt a mai napig nem bocsátom meg nekik. (Már akkor sem szerettem, ha hülyének néznek!)

 

Egy másik kórházi élmény öt éves koromból: egy kórházi folyosón várakoztunk Magdával, és egy doktor odaszól nekem — éppen egy újszülöttet vittek előttünk el —: "Gyurika nézd milyen szép kisbaba, éppen most hozta a gólya!" Megkérdeztem Magdától: "mond anyuci, a doktor bácsi nem tudja, hogy a gyerek születik?"

 

Bár mint az eddigiekből kitűnik, főleg férfias foglalkozásokat választottam, de mivel Magda eredetileg lányt akart, a neveltetésemből nem hiányzott a kifejezetten női tevékenységek tanulása sem. Varrni (gépen is), kötni, már hatévesen is tudtam. Babaruhát varrtam, saját szabásminta alapján, stb. Alig múltam hat éves, mikor is Magda születésnapját azzal ünnepeltem, hogy a — házhoz hozott — tejet felforraltam, felmostam a konyhát, és az ünnepelnek ágyba vittem a meleg tejeskávét és még valamit, a komplett reggelit.

 

Magda időnként otthon is dolgozott (nagyon sokat), ezért egy alkalommal megígértem Neki, hogyha nagy leszek, akkor kiírjuk a lakás ajtajára "Itt nem lakik varrónő!" Ez a be nem váltott ígéreteim közé sorolandó.

 

Említésre méltó, hogy a háború előtt Erna nagynéném titkárnő (?) volt a Magyar Ebtenyésztők Országos Szövetségének vitéz Ilosvay Hollósy Lajosnál. Gyakran látogattuk őt, és minden alkalommal frászban voltam, mert sok (6-nál több) palotapincsi fogatott őrjítő ugatással. Nagyon féltem tőlük! Ezért a "vitéztől" hatéves születésnapomra egy könyvet kaptam azzal a bejegyzéssel, hogy "Gyurikának születésnapjára, hogy ne féljen, hanem szeresse a kutyákat" A könyv a háború alatt elveszett, és még legalább ötször vettük meg: Capek: Dasenka. Most a könyvek porolásánál egy példány előkerült. (Péter már kapott egyet, ezt Évának szánom.)

Végül is megszerettem a kutyákat.

A történeti hűség kedvéért: háború után a "vitéz" felesége meghalt, és elvette Ernát. Tekintettel arra, hogy nemcsak vitéz volt, hanem a Magyar Royalista Párt elnöke is, elsők között telepítették ki, természetesen Ernával egyetemben. A vitéz halála után Erna visszaköltözhetett volna (Hajdudorogról), de haláláig ott maradt.

 

1938 - 40

 

Ez az év arról nevezetes, hogy beléptem az állandó tevékenységgel rendelkezők táborába. Iskolába mentem. A Hollán utcai zsidó elemibe írattak be. Fogalmam sincs, hogy ott mit csináltam, hogyan tanultam, szerettem-e, vagy sem? Egyetlen emlékem az iskoláról az első "szerelmem" Bloch Zsuzsi volt, akit — azt hiszem — még a Szent István parki séták során ismertem meg, de osztálytársak lettünk, és nagyon szerettük egymást. Két évig jártam ide, majd Bajára költöztünk, és csak 1947-ben jöttem vissza Pestre. Természetesen megkerestem Zsuzsit, — anyjának trafikja volt a Zápolya utca (Gogol) és Váci út sarkán. A mamát meg is találtam, majd Zsuzsi is előkerült, de szinte átnézett rajtam.

(Az érdekesség kedvéért: Györgyi (volt munkatársamm) Izraelben az egyik osztálytársam mamáját gondozta! Az illető Keveházi Ernő névre hallgat és mi "Kávéházi Ernyőnek csúfoltuk, de ezek ellenére sem emlékszik rám! Disznóság! Küldtem neki egy — az iskola előtt készült — engem  és még egy fiút és két lányt ábrázoló képet, ennek hatására egyszer felhívott és annyi…)

 

Az iskola első napjainak egyikén Döde az obligát kérdést tette fel: "mi volt az iskolában?" Mire azt válaszoltam, hogy megpofoztak. Döde megkérdezte, hogy vissza adtam-e? Mire azt válaszoltam, hogy természetesen nem, mert fogalmam sem volt arról, hogy vissza is lehet ütni. Döde ekkor döbben rá, hogy a nevelésem alapvetően hiányos, és elhatározta, hogy azonnal boksz leckét ad. Kiállt a szoba közepére, engem szembe állított, megmutatta, hogy hogyan kell ütni, és felszólított, hogy üssek. Ütöttem. Telibe találva Döde gyomorszáját. Leült a földre, és percekig kínlódott. Ezzel vége is volt — egyszer s mindenkorra — az otthoni boksz leckéknek. ("Az első ütésem halálos, de tudok nagyobbat is ütni!")

 

1939-ben — felvidék visszacsatolása után — Kárpátalján nyaraltunk Magdával. Gyertyánligeten. (Tüdőcsúcshurutot állapítottak meg az orvosok, és magaslati levegőt ajánlottak.) Erre az időre már képszerűen emlékszem. Oda úton lesötétített autóbuszban utaztunk, mert — állítólag — a románok lövik az utat. (Semmi nem történt!)

Itt ettem tele magam annyira csontvelővel, hogy belebetegedtem. Számos nagyon szép kirándulást tettünk, majd Döde táviratilag hívott minket haza, egy jelentéktelen apróság miatt, kitört a világháború.

 

Hazafelé Rahón szálltunk át vonatra, és míg a csatlakozásra vártunk egy fiákeres (feltehetően ortodox zsidó) beszédbe elegyedett velem. Nem hitte el, hogy zsidó vagyok, mert számára a neológ szinte ismeretlen fogalom volt, de előhúzott egy héber könyvet, és én olvastam neki héberül. Emlékszem, hogy sírva fakadt. (Lehet, hogy olyan csapnivalóan olvastam?)

 

Hazaérkezésünk után már nem sokáig élvezhettem Zsuzsikám társaságát, mert 1940 elején — a zsidótörvények miatt — Dödének felmondtak. Állás lehetőség Pesten nem adódott, így Nagy István nagybátyám (Margit férje, bigott katolikus) Baján nyitott egy üzletet a Szentháromság Tér 10-ben (ma Fő tér, és minden bajai tudósítás helyszíne), ha jól emlékszem szövet nagykereskedés volt. Ennek az üzletnek vezetését bízta Dödére. Mi az üzlet mögötti lakásban laktunk a "vészkorszakig".

 

Egy időben azzal, hogy mi Bajára költöztünk, Bözsi és Edit Pestre jött.(Bözsi sokkal korábban elvált a mohácsi születésű Fleischer Mihály nevű férjétől, aki szintén a Don kanyarban pusztult el.)           

 

Baján is a zsidó elemibe jártam, de csak a harmadik és negyedik osztályt, az osztálytársaimra nem emlékszem, vagy akire igen, az nem jött vissza. (Egyik osztálytársam emlékével Kfar Hahoresen találkoztam, ottlétünk előtt két évvel halt meg.)  Azt hiszem Boros Ági az elemiben is osztálytársam volt, de ez már sohasem fog kiderülni.

 

A háború számomra Belgrád bombázásával kezdődött, mert az összes német bombázókötelék Baja felett húzott el, és a rádióban hallottuk a szerb segélykiáltást (Pázsnye! Pázsnye!)

 

Ezzel egy időben történt, hogy egyik osztálytársamat valami "megszállta" mert  bolondul viselkedett. Csak arra emlékszem, hogy verekedett, majd kirohant az udvarra, és mi néhányan utána. Nem tudom miért, de behúztam neki egyet, mire elájult. (Szép teljesítmény: még nem vagyok tíz éves, de már két embert "ütöttem ki"! És még nem is tanultam verekedni.)

 

Elemi iskolai élményem nem sok maradt, csak néhány barátom emléke. Ezek közül az első a "befogadás" melynél igazolnom kellett, hogy valóban zsidó vagyok, — ez pótolta akkor a káderezést — és abból állt, hogy meggyőződtek róla, hogy a megfelelő helyen "hiányos" vagyok. (Nagyon szégyelltem magam!) Ennek az ellenkezője: az alább említett barátommal a Kis Pandúr szigeten játszottunk (ma Petőfi sziget), mikor is két nagyfiú üldözőbe vett minket, engem el is kaptak, ők is meggyőződtek a kis különbségről, majd leköptek.(Borzalmas élmény volt! Az egyik Bácskai Kornél volt, a családjára még visszatérek.)

 

Egyik osztálytársammal — működő — villanymotor modellt készítettünk, nagyobb fiukkal fizikai és kémiai kísérleteket. (Ez utóbbit Táncos Gáborral, akit azért kell megemlítenem, mert Nagy Imre legszűkebb köréhez tartozott, ő volt a nevezetes Petőfi kör létrehozója és vezetője, ide személyesen ő szervezett be engem. Majd 10 évet ült. Kiszabadulása után egyszer — véletlenül — az utcán találkoztunk, ő szólított meg félve, és egy pár szót beszélgettünk. A barátságot nem újítottuk fel. (Nem sokkal ezután öngyilkos lett. Kb. hat évvel volt nálam öregebb.)

 

 1942 - 44

 

Az elemi elvégzése után — a "numerus clasus" ("zárt szám" ami annyit jelentett, hogy adott intézménybe csak meghatározott számú zsidót lehet felvenni.) Teleki találmánya volt és a 20-as évek elején vezette be, hogy az értelmiség összetételét gyökeresen megváltoztassa. Most, hogy "átírom" a korábbi szövegem, egy napja dőlt el, hogy Pesten nem állítják a szobrát fel! (Ez, azóta változott!!!) Visszatérve a mondat elejére: e  miatt nem vettek fel a gimnáziumba — polgári iskolában jártam két évig. (Ekkor már nem a "numerus  clausus", hanem a "numerus nullus" volt divatba. Egyetlen zsidót sem vettek fel)

 Itt volt tanárom Lukin papa (Cili felmenője). Az egész osztály a tanári karral egyetemben antiszemita volt és ez igen kellemetlen tény, mert ketten voltunk csak zsidók az osztályban. Ennek ellenére jelentős bántódásom nem esett.

 

Ebben az időben egy kutya (Csöppi, törpe spitz) és egy macska boldog tulajdonosa voltam. A macskát egy ereszcsatornából húztam ki, néhány napos korában, és szemcseppentővel szoptattam. Egy alkalommal — talán elfelejtettem megetetni — erősen vinnyogott, (az ajtóval elzárt padlásfeljáróban tartottam) mire Csöppi — máig érthetetlen módon — kibányászta, szájába vette, mintha saját kölke lenne, és levágta Magda elé, szemrehányóan nézve rá "ugyan csinálj már vele valamit, mert már nem bírom hallgatni!"

 

A cica felnőve Csöppi állandó játszótársa lett.

 

Más. Ebben az időben lettem jóba Boros Ágival, aki — lehet, hogy osztálytársam is volt — igazi jó barátom lehetett, bár ez időről    vele kapcsolatban csak egyetlen és nagyon negatív élményem maradt fent. (Vitáztunk, hogy melyikünk olvas gyorsabban, és Ági felütött egy könyvet, rábökött egy oldalra, és verseny olvastunk. Természetesen én csak átfutottam, és büszkén közöltem, hogy készen vagyok. Ő komótosan végigolvasta, majd felszólított, hogy meséljem el, hogy mit olvastam. Persze meg sem tudtam mukkanni. Azt hiszem ez volt az első "vizsga helyzet" és az itteni kudarc eredménye is a fokozott vizsgadrukk, amitől később nagyon sokat szenvedtem. Gondoljátok meg, hogy az érettségitől az államvizsgáig bezárólag 79 vizsgám volt.) Ágival a háború után nagyon sok közös élményünk volt.

Ágihoz még egy — ugyanekkori — negatív emlék kapcsolódik. Orszá-város-híres embert játszottunk. D betűnél Dykot írtam ezzel nem is volt probléma, de jött az E betű és én Eyket írtam. A társaság — élén Ágival — közölte, hogy ilyen nincs! Természetesen vesztettem. (Ha Van Eyk képet látok ez mindig eszembe jut.)

 

A harmadik elemit kezdtem Baján, és — emlékeim szerint — ekkor már jól olvastam. Belevágtam életem első regényébe is, ami Eva CURIE: MADAM CURIE volt.

Az első következménye ennek az lett, hogy Magdát minden Baján élő családtag lemarta, hogy miképp lehet egy gyerek kezébe ilyen felnőttnek való könyvet adni. Magda nagyon értelmesen hárította el a vádakat: "amit megért, az tiszta haszon, amit meg nem ért meg az nem árthat!" (Bezzeg, ha tudta volna....)  Itt kell megemlítenem, hogy Döde még nálam is maximalistább volt, és — Práger lévén — nem tudta érzelmeit kimutatni. Emlékeim között kotorászva sem találok olyan esetet, amikor megdicsért volna. De gondolom ezt Ti is jól ismeritek!

 

Visszatérve a könyvre. A második következménye az volt, hogy meghatározta az életcélomat, nevezetesen ennek hatására döntöttem arról, hogy Nobel díjas leszek. (Nem volt még egyértelmű, hogy kémia vagy fizika, de azt már ekkor tudtam, hogy a kettő közül az egyik.) És ez már nem a szokásos gyerekkori ábrándozás volt, hanem tudatos életcél, melynek érdekében — koromnak megfelelő — ismeretterjesztő könyveket olvastam (Sztrókay Kálmán: A kis .. fizikus, kémikus mérnök, stb.), valamint nagyobb fiúkhoz jártam fizikai és kémiai kísérleteket végezni. (L.: Táncos Gábor.)

 

Közben folyt a háború, de ennek — a zsidótörvényeket kivéve — csak annyi befolyása volt éltünkre, hogy Dödét  42-ben behívták munkaszolgálatra, de szerencséjére nem a Don kanyarba vezényelték, hanem Erdélybe (Madéfalva), ahonnan is néhány hónap után leszerelt, és hazajött épen és egészségesen.

 

Mint már említettem a bajai polgári iskolában jártam a 42-43 és a 43-44-es tanévben. az utóbbi az egész országban csonka volt. Ekkor már volt ízelítőnk a háborúból, mert a Budapestet bombázó szövetséges légierő mindig délről támadott, és így minden egyes berepülésnél Baja volt az országban az első, ahol légiriadót rendeltek el. Bőven volt tehát légiriadókban részem, de — csodák csodája — csak egyetlen alkalommal bombáztak, mikor is a bajai dunnahíd volt a célpont. A bombázást óvóhelyen vészeltük át, de ez volt az első olyan alkalom mikor is megtanultam, hogy mit jelen félni. (Máig sem tudom, hogy a célt eltalálták-e, vagy sem, mert valahogy nem jutottam ki a hídhoz, az csak 1959-ben láttam viszont, épen.) (Eltalálták!)

 

A hídnak döntő stratégiai szerepe volt a későbbiekben.

 

Nagy nehezen, de eljutottunk 1944-hez. Március 19.-én a Pandúr (mai Petőfi) szigetre leszállt egy kétfedelű német gép, és mi — gyerekek rohantunk volna — megnézni, de közben megérkeztek a motorkerékpáros egységek, és bekövetkezett a megszállás. Emlékszem, hogy bár még semmit nem tudtunk, de rettegtünk. (Előérzet?)

 

Volt akkoriban egy szerb származású cselédlányuk, aki a megszállást követő napokban megpattant, de előtte felajánlotta, hogy átvisz minket — családostól — Titóhoz. Döde úgy döntött, hogy köszöni a lehetőséget, de nem kér belőle. (Elképzelhető, hogy megszületésetek egyik döntő mozzanata volt ez az elhatározás. Végig gondolni sem lehet, hogy az ellenkező lehetőség  választása esetén mi következett volna. Itt arra is utalok, amiről nem igen tudtok, hogy 45 és 53 között, aki jugoszláv kapcsolattal rendelkezett azt minimum kémnek minősítették stb. L.: Rajk per.)

 

Maradtunk tehát Baján vállalva mindent, ami jön. És jött. A deportálások a visszafoglalt délvidéken kezdődtek, és a vonatok Baján haladtak át, és meg is álltak. A bajai zsidók rendszeresen jártak ki ezekhez a vonatokhoz, vizet és élelmet adni a vagonokban lévőknek. (Akkor még lehetett.) Azok egyre mondták, hogy "veletek is ez lesz, bújjatok el, szerezzetek hamis papírokat, " stb. Erre az általános reakció az volt, hogy "velünk ez nem történhet meg, mert Horthy nem engedi!" Szent együgyűség!

 

Döde áprilisban SAS behívót kapott munkaszolgálatra. (A "SAS" rövidítés, melynek értelmére már nem emlékszem, de akkor úgy "jellemeztük", hogy: Siess Adolfnak Segíteni). Dátum szerint már nem emlékszem, hogy ez a hónap melyik napjára esett, de tény az, hogy a bevonulást az egyik hajnali 5 órai indulással tervezte. Az azt megelőző éjszaka megjelent két SS és egy magyar rendőr, a férfiakat deportálásra összeszedni. Az egyik SS meg is jegyezte, hogy Er ist schon angepackt! (Ez már be is csomagolt!) Döde hiába mutatta a behívóját — elvitték. A gyűjtőhelyen a behívó mégis segített, mert egy rendőr kíséretével hazaküldték, hogy a hajnali bevonulásnak eleget tehessen. (A rendőr személye történetemben igen nagy jelentőségű lesz!)

 

A német hadseregnek kiszolgáló szervezete volt az u.n. TODT egység, mely egyenruhás, de nem harcoló sereg volt. Ez — munkájának könnyítésére — Baján 120 — döntően bajai zsidókból —  szervezett egy lágert, melynek tagjai különféle munkát végeztek a hadseregnek. (Varroda, takarítónők a magán lakásokba beszállásolt tiszteknek, stb.) A jelzett időben voltak bentlakók, akik nem bajaiak voltak, és bejárók. Ez utóbbiak közé tartozott apám nővére is Jöszke, aki bejáróként takarított két Wermacht tisztnél. Úgy adódott, hogy — nem tudom miért — több alkalommal Magda helyettesítette.

 

Időközben — még áprilisban — megszervezték a gettót, amiben, szerencsénkre nagyanyám háza is beleesett, így oda költöztünk. Velünk lakott egy csinos, 18 éves lány is, akit Deneberg Lilinek hívtak. (Még lesz szerepe!)

 

Egy kitérő. A 44-es zsidótörvények értelmében sok mindent be kellet szolgáltatnunk, rádiót, stb. Engem nagyon mélyen érintett a biciklim leadása. (PREMIER márkanevet viselt, és az első sárhányóján ezt egy P betű jelezte, melynek a feje egy nagyobb esésemnél letört, és a letört darabot mindig magammal hurcoltam.)

 

A gettó eredeti formájában nem létezett túl sokáig, mert Húsvét (lehet, hogy Pümkösd!) vasárnap éjszakáján összeszedtek minket, és a bajai megyeháza udvarára tereltek. (Gettóba vonulásunk alkalmából Csöppi kutyámat Margit nagynénémre bíztam, aki már a házassága során kitért, így minden megszorítás alól mentesült.) Miközben az "elátkozott menet" a gettóból a megyeházára vonult, — a nézők sorfala közt — egyszer csak egy kutya vágódott a tömegbe, és addig bujkált a lábak között, míg meg nem talált, és örömében majdnem felborított. Csöppi volt. Valahogy kiszabadult. (És tudta, hogy hol keressen.)

 

A megyeháza udvarán vártuk a reggelt. Hajnalban megjelent egy civil. (Később tudtam meg, hogy ENDRE Lászlónak hívták, belügyi államtitkár volt, és a deportálások hazai szervezője volt. 1945.-ben — többekkel együtt — "felmagasztalták") Harsány hangon adta ki az utasítást: "Mindenki hagyja ott a csomagját és álljon a falhoz!!!" Ezzel egy időben beküldött egy csendőrt a házba. Ez volt az a pillanat mikor úgy véltem, nincs tovább. Rám jött egy gyötrő hasfájás, és átjárt a halálfélelem. (A "falhoz állítás" fogalmát már jól ismertem) Nyöszörögtem Magdának, hogy "Anyu nem akarok meghalni!" Bár sejtettem, ha valóban erről van szó, Ő szegény mit sem tehet. Nem erről volt szó, csak névsorolvasást tartott a nevezett személy, de miért ne adja meg a módját? (2005 júliusában volt egy riport Endre László fiával, aki teljesen azonosult apja nézeteivel. Nagy felháborodást keltett!)

Miután leltár szerint stimmeltünk, menetbe rendeztek, és kivonultunk a vasútállomásra, ahol ismét leltároztak minket, azzal kiegészítve, hogy a leltárba vétel során minden értéket le kellett adni, a karikagyűrűket is. (Ezért a németeknek csak az aranyfogak maradtak.)

 

Magda felfedezte azt a rendőrt, akit Dödével kapcsolatban ismert meg és megkérdezte, hogy van-e valamilyen tippje? Ő erre azt válaszolta, hogy a "feliratkozásnál" ne tolakodjunk. (Mint utóbb kiderült, ez a tanács jelentette az életet.) A rendőr — jól tájékozott lévén — tudta, hogy 600-an vagyunk, és csak 540 embernek van hely a deportálásra rendelkezésre álló vonatban. Így az auswitzi vonat nélkülünk ment el. (Ebből a szállítmányból — tudomásom szerint — senki nem jött haza!) 

 

A maradék hatvan embert a bajai zsidótemető mellet lévő hombárba terelték, ahol is néhány napot töltöttünk. (Talán egy hetet.) Itt csodálatosan éreztem magam, mert ekkor voltam életemben először igazán szerelmes egy velem egykorú — és akkor még egysorsú — kislányba, akit Krausz Zsuzsinak hívták. Csodálatos romantikus estéink voltak: fogtuk egymás kezét. (Szerelmünk nyílt titok volt, és többen állították, hogy ezt az időszakot könnyebben viselték miattunk, bár ottlétünk alatt egy idős házaspár meghalt.)

 

Mikor a hombárba megérkeztünk, megjelent Csöppi is. Mindenképp sorsközösséget kívánt vállalni velünk. Egyetlen rendőr vigyázott ránk, és gond nélkül megszökhettünk volna, ha lett volna hová.

 

Az első nap az "ismerős " rendőr felügyelt. Megkértem, hogy szabadítson meg Csöppitől, mert nem kívántam sorsom megosztani vele. A rendőr ezt úgy "oldotta meg", hogy egy hatalmasat rúgott bele, mire Csöppi üvöltve, nyüszítve elrohant. (Csak a felszabadulás után találkoztam vele újra.)

 

A rendőrrel még egy érdekes kapcsolatra derült fény. "Motorizált egységhez" tartozott, volt egy biciklije. Mint már említettem a biciklimet be kellett szolgáltatni, be a P márkajelzés letört feje nálam maradt. Ennek segítségével könnyen bizonyítottam, hogy a rendőr az én biciklim boldog tulajdonosa. (Az élet megér egy bringát?)

 

Ez az időszak is elmúlt. Visszaexpediáltak minket a gettóba, ami — mint már említettem — nagymamaék lakása volt. A velünk lakó Deneberg Lilinek akkori barátja a Városházán dolgozott, így minden fontosabb információ birtokába jutott. Visszaköltözésünk után Magda lemarta Lilit, hogy az összeszedésekről miért nem szerzett időben információt. A dolog eredményes volt, mert egy hét elteltével esedékessé vált a második összeszedés, vagyis a maradék deportálása. Erről — a fent jelzett módon — egy nappal korábban értesültünk, és a kritikus éjszakát a Pandur Szigeten egy halásznál töltöttük. (Azon a helyen van most a strand.) (Már nem!)  A halásszal nem tudom, hogyan ismerkedett meg Magda, de náluk volt a bútorunk nagyobb része "megőrzésre", amit a gettóba nem vihettünk magunkkal. (Természetesen ott is maradt végleg.) Kellnernek hívták.

 

Reggelre kelve kiderült, hogy megtörtént az összeszedés, és a társaság már be is van vagonírozva. (Köztük nagymama és Jöszke.) Magda egy darabig tanácstalan volt, mit is csináljunk? Én pedig hisztiztem, hogy menjünk nagymama után!(.... a füstbe, de azt még akkor nem tudtam.)

 

Magdának közben zseniális ötlete támadt. Felkereste azt a német tisztet, akinél takarított (Jöszke helyett), és kérte, hogy vegye fel a lágerba, ahol már csak főleg nem bajai zsidók voltak. A tiszt nagyon rendes volt és gondolkodás nélkül megígérte a segítségét, de némi problémát jelentett, hogy van Magdának egy gyereke, aki semmilyen munkára nem alkalmas. Minden esetre sikerült elintéznie, hogy velem együtt felvegyék a lágerba. ami a háború egy részében rendkívüli biztonságot nyújtott.

 

Kisebb palotaforradalom tört ki a zsidók közt, mikor bevonultunk a lágerba, mert én voltam az egyetlen gyerek, és több szülő is megvált gyerekétől a láger előnyei miatt, vagy kényszerből. Ennek ellenére maradtunk.

 

Magda részben a varrodában dolgozott — onnan eredt a barátsága Goldschmiedt Szerivel (Dénes mamája) — részben takarított egy négyszobás lakásban, melynek eredeti gazdája szintén füstbe ment és akkoriban két német tiszt lakta (Schmelz és Schlichte mindketten őrnagyok, és mindketten osztrákok voltak. Az egyikük intézte a lágerba kerülésünket.)

 

A takarításhoz természetesen minden alkalommal elkísértem Magdát, de nem segítettem Neki, hanem a házban található könyvtár egy részét olvastam ki. Amire bizton emlékszem az 75 (hetvenöt!!!) kötet Jókai volt.

 

A láger a Zsinagóga melletti épület volt, és az ott dolgozók egy másik helyen kialakított gettóban laktak. Mi a Róth pék lakásában, akinek a fia osztálytársam volt, a lánya pedig (Marika) Szász Péterné lett később, és a Szikra mozi üzemvezetője volt sok évig. (A filmes Szász Péterről van szó!) Velünk lakott családjával dr. Szász István gyermekorvos, aki többek között a bajai polgármester dr. Bernhard Sándor gyerekeit is kezelte. (Ennek is lesz a továbbiakban jelentősége.)

 

A lakásunkkal szemben laktak Bácskaiék — a fiukkal történ affért már meséltem — a lányukkal kissé megkésve 1985 - ben találkoztam. Bajai kemping nyaralásunk alkalmából. (Franciaországból jött családostól Bajára nyaralni.) Bácskainé sokat segített a gettóbeli tartózkodásunk alatt. Egy konkrét esetre emlékszem: Magda átküldött, hogy az ígért kenyeret tőlük hozzam át. Bácskainé elővette a frissen sütött gyönyörű házikenyeret, és megszegése előtt keresztet vetett rá, mire én megkérdeztem: "be tetszik osztani a kenyeret?" (Még ma is ég a pofám, ha erre gondolok.)

 

Nem tudom, milyen volt a "hivatalos" ellátásunk a lágerba, de arra emlékszem, hogy Margit rengeteget segített.

 

1944. október 11.-én a gettó lakóit beterelték a zsidó templomba, és őrzésünket az SS vette át. Nem volt kétséges, hogy a deportálásunkat készítik elő, mert "az oroszok már a spájzba vannak!" (Bajától mintegy 30 km-re.) A kétségbeesésünk meghágta az ő tetőfokát, mert ha már eddig megúsztuk ...

 

Természetesen megint Magda volt észnél. Mint már korábban említettem, egy házban laktunk dr. Szászékkal ahol is a doktor a bajai polgármester (Bernhart Sándor) gyerekeinek háziorvosa volt. No Magda rábeszélte a doktort, hogy valamilyen kísérletet tegyen a polgármesternél érdekünkben. Szász doki valamilyen úton ki tudott slíszolni az SS őrizte templomból, és felhívta a polgármestert, de nem tudtuk, hogy mit sikerült intéznie. (Szász doki fia ma a Népszava újságírója.) (Már persze nem!)

13.-án az SS-ek felsorakoztattak minket a templom udvarán, majd az egyik tiszt harsány hangon elkiáltotta: "A takarítónők lépjenek ki!!!!"  Elsőnek természetesen Magda lépett ki engem maga után húzva — bár ekkor már nem volt takarítónő, hanem a varrodába dolgozott — és utána még sokan kiléptek. Ekkor egy hosszú — őrjítő — huzavona vette kezdetét, mert mint kiderült, csak 33 takarítónő kell, a többi felesleg. Végül is sikerült kiválasztani 33 nőt + engem, kiket átadtak egy magyar csendőrnek, aki kikísért minket a templomudvarból, és zárt sorba vezetett az első keresztutcáig, majd közölte, hogy felmehetünk a járdára, és rövid séta után szélnek eresztett bennünket. (Később tudtuk meg, hogy a polgármester a bajai kórház takarítására kért a németektől 33 takarítónőt!)

 

(A többieket deportálták, de csak Ausztriáig jutottak, és ebből a transzportból mindenki egészségesen hazajött.)

 

Szabadok voltunk tehát, de még nem felszabadultak. Első sorban valahol szállást kellett találnunk. Kézenfekvő volt, hogy Margit férjénél keresünk menedéket. Meg is jelentünk nála, de Ő annyira be volt csinálva, hogy csak az udvaron lévő, nem is beásott, félig nyitott óvóhelyet ajánlotta fel szállásnak.(Október volt!) Egy éjszakát töltöttünk ott, majd — nem tudom hogyan — a kórházban kaptunk szállást és ellátást. Azt hiszem, hogy a polgármester közbenjárására. 15. - én ott hallgattuk a proklamációt, majd a nyilas hatalomátvétel tényét. A polgármester megüzente, hogy nyugi, mert Baján csak nyolc nyilas van, és azokra is rendőr vigyáz!

 

19.-én éjszakára pincébe vonultuk, mert várható volt a város ostroma. Ez be is következett. Olyan harc volt, amilyet még a mai napig sem láttam: kb. 15 géppisztolysorozat, talán két kézigránát, majd csend. Az oroszoknak szörnyű pechük volt, mert a kutya sem lőtt vissza. A németek már 13.-án kiürítették a várost, a magyarok pedig — úgy tűnt — nem igen kívánják védeni. 20.-án hajnalban megláttuk az első két orosz katonát, akik természetesen németeket kerestek, de nem vették el az óráinkat. Felszabadultunk.

 

A háborúnak számunkra még nem volt vége, mert a németek a Duna másik oldalán hídfőállást építettek ki, és bizony félő volt, hogy megkísérelnek egy-egy ellentámadást. (Megkísérelték, de nem jutottak át. Nekünk viszont szereztek rettegett órákat.)

 

A lakásunkba — nem tudom miért — már nem mehetünk vissza, ezért rövid ideig ott laktunk, ahol Magda a németeknél takarított, de ez igen rövid idő volt.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

 (Ebben a lakásban volt első találkozásom "hadianyaggal", ugyanis találtam egy puska tölténytárat, 5 lövedékkel. Szakszerűen szétszedtem, és azt akartam megállapítani, hogy a hüvely végén lévő fém, melyre az ütőszeg rácsap, milyen könnyen horpad be? Ezért a hüvelyt — szájjal lefelé — belevertem egy tuskóba, majd a lövedéket kézbe fogva és ráhelyezve a kérdéses helyre, rácsaptam egy baltával. Az eredmény a szó legszorosabb értelmében megrendítő volt, mert nem tudtam, hogy a fém a gyutacs [kapszli], mely durr higannyal töltött, és elsütéskor akkorát szólt, mint egy pisztolylövés. Mindez egy zárt pincében. A lövedéket tartó ujjpereceim annyira fájtak, hogy azt hittem leszakadtak. Majd rohanva jött Magda, lekevert egy hatalmas pofont és megkérdezte, hogy mi történt? A puskaport már korábban elégettem, az veszélytelenül egy pillanat alatt lobbant el. Ez volt az első találkozásom robbanóanyaggal, amit még rengeteg követett.)    

 

Nemsokára valahonnan előkeült Krausz Zsuzsikám papája, aki amint megtudta, hogy a lánya a második vonattal Némethonba került, fogta magát és utána ment megkeresni. (Soha többet nem láttam!)

 

Eltávozásának az volt a következménye, hogy a házát — átmenetileg — ránk hagyományozta. Ez kétlakásos ikerház volt, melynek egyik lakásába Magda és én, a másikba Goldschmidt Szeri (Dénes anyja) költözött be, akivel Magda a láger varrodájában barátkozott össze, de nagyon. (Erre korábban nem kerülhetett volna sor a rendkívüli társadalmi különbségek miatt.)

 

Még mindig 44-ben vagyunk. Dénes is előkerült, és nyolc zsidó fiú megalakította a "Vörös Őrséget" aminek első sorban a néhány nyilas megverése volt a célja, és a rendőrség magja volt. Ez időben szivárogtak Baján keresztül haza a bori munkaszolgálatosok. (Már aki élve maradt, mert a láger elhagyása után — valahol Jugoszláviában — a németek a megmaradtak nagyobbik részét legéppuskázták.)

 

Az egyik kedves történet az volt, hogy a "Rendőrségen" megjelent egy bori munkaszolgálatos Dénesnél, és mondta, hogy Goldschmidt. Dénes mondta: „én vagyok", mire a másik: „nem, én vagyok!" Ezen elvitatkoztak kicsinyég, majd miután kiderült, hogy mindketten Goldschmidtok, azon kezdtek el vitatkozni. hogy melyikük a "Golschmidtabb?" A vitának az lett az eredménye, hogy a bori Golschmidtot (Sándor) Dénes hazahozta és hozzánk szállásolta be. Öt több bori is követte, minek eredménye az lett, hogy volt olyan idő is, mikor 12 volt munkaszolgálatos lakott nálunk. (Bajánál megmerevedett a front, a Dunán nem lehetett átkelni, a Duna - Tisza közben folytak a harcok, és Budapest ostroma még meg sem kezdődött. Ezért továbbmenniük nem lehetett.)  

 

Ekkor már háztartási alkalmazottunk is volt. Juliska, akire nagy szeretettel emlékszem vissza. A "tömeg" ellátása nem volt egyszerű feladat.

 

44 Szilveszterére Magda és Szeri nálunk bulit szervezett, és hogy ne legyek útba, Szeriékhez paterolt, ahol is egy ágyban aludtam Juliskával. Magda egy kissé tévedett, mert a kisfiú nyugodtan alhat...stb. Nem így történt!

 

Voltak konfliktusok az oroszokkal is, de ezek nem igazán hagytak nyomot.

 

Baja az oroszoknak is hídfőállás lett, pontonhidat építettek és a Berlin felé nyomuló csapatok nagyobbik része, Budapestet kihagyva, Baján keresztül vonultak nyugatra. Ugyanakkor kialakítottak baján egy harckocsi temetőt, melyet egyetlen kiskatona "védett". Ez nekünk, gyerekeknek azt jelentette, hogy korlátlan robbanóanyag forráshoz jutottunk. Volt olyan, hogy a Pandur (Petőfi) szigeten máglyát raktunk, melyben több kiló lőszer és robbanóanyag volt és kézigránátok. Fedezékből gyönyörködtünk a saját tűzijátékunkban. (Hülye vicc.)

 

Az 1945-ös év történéseit — bár pontosan meg vannak az emlékeimben — nem tudom időrendbe rakni, ezért ugrálni fogok az időben. (Az események érdekesek nem a sorrendjük.)

 

A front átvonulását követően többen tartottunk az élelmiszerhiánytól, ezért Dénes és barátja (később Komor Vilmos rendező) és én alapvető kísérletbe fogtunk: keményítőből szándékoztunk cukrot előállítani. (Az eljárást "invertálásnak" nevezik.)

A keményítő oldatához savat adva az  szőlőcukorrá alakítható, persze oldatban. Eddig el is jutottunk, de az oldat olyan piszkos sárga lett, hogy mindenképp tisztításra szorult. Én — a korábban szerzett labortapasztalatok alapján — javasoltam az aktív szenes szűrést. Nem lévén vegyszerbolt, az aktív szenet a házi patikából vettük, ahol a széntabletta volt található. Sajnos a szűrési folyamatra nem pontosan emlékeztem, ezért a széntablettákat porrá törve a folyadékba kevertük. Frenetikus volt az eredmény: az egész oldat koromfekete lett. Dénes — mint egy véres kardot — vitte körbe és diadalittasan kiabálta:" a színe már megvan!!!!!"

(Az oldatot szűrőpapíron keresztül kellett volna megtisztítani a széntől, de az nem volt.)

 

Dénes később megnősült, és egy 17 éves lányt vett el. Ő 23 éves volt. Korábban említett Sanyi ezért a házaspárt csak, mint a "negyvenévesek" néven említette. (Ö volt Dénes első felesége, aki a válás után Ausztráliába ment.) (Sanyi december közepén elindult Pestre, a feleségét megkeresendő, de vissza kellett fordulnia, mert még meg sem kezdődött Budapest ostroma.)

 

Az 1944-es év krónikájához tartozik, hogy Debrecenben megalakult az "ideiglenes" kormány, és arról már lehetett rádión híreket kapni. (Ha már rádióról van szó, meg kell említem, hogy mikor Szállasiék megpucoltak Budapestről, akkor valahol a határon egy rádióadót épített számukra egy bizonyos dr. Magyari Endre, aki 1955-56-ban a Posta Kísérleti Intézetben a főnököm lett. És a gravitációs dilim teljes mértékben tőle származik.)

 

Apropó rádió. Akkoriban majd mindenkinek volt, de általában nagy, és a hordozhatót még nem találták fel. A mienk ennek ellenére kicsi volt, és egy orosz katona úgy vélte, hogy hordozható és elvitte. (A rádió épp javításon volt egy szerelőnél és ott zabráltak.) De konstatálták, hogy nem szól, ezért elvitték egy másik szerelőhöz, ahonnan visszakaptuk.

 

Budapest felszabadult 45 januárjában, és Magda — az óráját feláldozva — februárban már orosz katonai kocsin utazott Pestre, hogy éhező családjának (Nagymama, Gizi, Ilus, Lojó, Bözsi és Edit) kaját vigyen. A család ezen része a Kádár u. 5.-ben lakott. Miközben Magda kipakolt a kocsiból, nagymama fentről látva a sürgölődést, megjegyezte, hogy egy kenyeret nekik is vihetnének fel! "Az egész a Tied" válaszolta Magda, és nem is nagyon csodálkozott azon, hogy az anyja nem ismerte meg.

 

Ebből az eljárásból rendszer lett. Azon a nyáron két disznót vágtunk, hogy a pestieknek elég kaja jusson. (Ne feledjétek, Pestet az ostrom kiéheztette, és megindult a "hiperinfláció", mely a pengőt oly mértékben értéktelenítette el, amire nem volt még példa a világtörténelemben.)

 

Magda ezen "ellátó útjait" saját bevallása szerint feketézéssel alapozta meg, de mi volt az induló tőkéje, arról fogalmam sincs.(Egyszer mutatott két darab Napóleon aranyat, ami akkor jelentős értéket képviselt.)

 

Ezen utak történetéhez tartozik, hogy Magda minden Pesti útján faggatta a családot, hogy Dödéről nem érkezett-e hír? (Mit tesz Isten egyik júliusi útján a Kádár u. 5-ben futott össze a deportálásból hazaérkező férjével.)

 

A pestiek közül Edit, majd később Gizi jött Bajára — az előbbi feltáplálás végett, az utóbbi politikai okból. (Erre még visszatérek.)

 

Saját élményeim közül néhány. Még Pest felszabadulása előtt megalakult a MADISZ, (Magyar Demokratikus Ifjak Szövetsége) ahová értelemszerűen elsők közt jelentkeztem, de nem vettek fel, mert még nem voltam 14 éves. Ezen annyira megdühödtem, hogy a később megalakuló cionista szervezetbe léptem be, ahol is együtt voltam "Boros Ágival", aki egyben az osztálytársam is lett, valamint Bloch Sanyival, aki jelenleg a hitközséget képviseli Baján, és Edit osztálytársa volt. (Jelenleg is laza kapcsolatban vagyok vele e-mail segítségével, nagyon beteg, leukémiás.) (Már meghalt.) Volt olyan kedves és elküldte, amit a bajai sómérokról írt. Neki köszönhetem Várfi István kanadai levelező partnerem, volt osztály társam, aki (természetesen) szélső jobbos. Naponta kapok tőle 2-6 levelet. Sok meztelen lányt, és számos érdekes dolgot. (Ma [2014-04-01] egy a baloldali összefogásról egy ócsároló levelet. Sajnos Mari is elolvasta és annyira bepörgött, hogy le kell tiltanom a leveleit!) De még ma is érkeznek! (2018-11-21)

 

A 45 - 46-os tanévet már gimiben végeztem, — latinból kellett különbözeti vizsgát tennem. Így a híres III. Béla gimnázium nemcsak azzal dicsekedhet, hogy tanulója voltam, hanem azzal is, hogy segítettem az anyaépületébe visszaköltözni, mert az orosz laktanya volt egy ideig. (Ebben a tanintézetben tanult Döde is.)

 

Az 1945-ös évben jelentkezett első ízben a — közismert — zsenialitásom, mert gyufa hiány lévén olyan villany gázgyújtót találtam ki, hogy abból több darabot eladva, már "jövedelemre" is szert tettem. (Később Pesten Jutkáénál találkoztam annak iparibb kivitelével, és mind a mai napig nem tudom, hogy a gyártója tőlem lopta-e az ötletet, vagy maga is feltalálta?)  

 

Változatlanul 45.-ben vagyunk. Anyai nagymamám is lejött Bajára, hogy az egészségét rendbe hozza. Ő egy kísérletemmel kapcsolatban említendő. Találtam ugyanis egy villanygyújtású gyutacsot, és arra voltam kíváncsi, hogy mekkorát szól önmagában. Mivel nálunk is, körülöttünk is orosz katonák laktak, gondot jelentett, hogy úgy robbantsam fel, hogy ne nagyon legyen hangja. Ezért eldöntöttem, hogy az esővizes kutat használom zajcsillapításra. (Baján már sok helyen volt vezetékes víz, de az esővizet ciszternákba gyűjtötték, mert mosásra alkalmas igen lágy víz volt, és a természet adta.) 

 

Szóval, fogtam a gyutacsot, rákötöttem az áramtalanított hálózatra, és beleeresztettem az esővizes kútba. Bekapcsoltam a hálózatot. Egy halk böffenés hallatszott, és a gyutacs kilehelte lelkét. A zsinórt kihúztam a vízből, lebontottam a hálózatról és a dolgot elintézettnek tekintettem. Másnap nagymamám majdnem beleesett a kútba, mert mosni akart, és nem volt egy pohárnyi víz sem a kútban. Csak két dolgot nem tudtam: egyrészt, hogy a kút csak 50 cm. mély, másrészt, hogy a nyomáshullám a vízben a legnagyobb ellenállás irányában hat. Az a kis patron szétnyomta a kút beton fenekét, és a víz elfolyt. (Sikeres és tanulságos kísérlet!)

 

Az utcánkban lakott egy velem egykorú fiú, akivel nagyon sokat voltunk együtt. Náluk egy orosz tiszt lakott, aki nem nagyon vigyázott a pisztolyára, így az gyakran a kezünkbe került és rengeteget lőttünk vele célba. A lőszer nem okozott problémát, mert — rendkívül ésszerű módon — a pisztoly és géppisztoly lőszer azonos volt. Ez utóbbiból a már említett tanktemetőből annyit szereztünk, amennyit csak akartunk. A pisztollyal csak lőttünk, de nem tisztítottuk, így tulajdonosa rájött a turpisságra, és bár elől hagyta a fegyvert, a tárat kivette belőle.

 

Laci barátom konstatálta, hogy ezért vége a játéknak és még — utoljára — elsütötte célzás nélkül. Arra nem gondolt, hogy bár a tár hiányzik, a csőben még lehet töltény, ezért sikerült az orosz bőröndjét keresztül lőnie. A lövedék egy kölnis üvegben landolt, de azt még összetörte. Ez után az orosz nem hagyta többé elől a pisztolyát. (Az életeteket köszönhetitek annak, hogy játékból nem rám fogta az "üres" fegyvert.)

A barátomat Hosszú Lászlónak hívták és – szerintem – felmenője Hosszú Katinkának az úszó világbajnoknak

 

(Sokkal később 1959. Ifjú Gárda tábort vezettem Izbégen és teljes munkásőri díszben pompáztam, ugyanolyan pisztollyal, mint amilyenről feljebb szó volt. A szomszédunkban egy katonai mesterlövész tábor volt, és megszerveztem, hogy tarthatunk náluk lőgyakorlatot. Odamenet kivettem a teli tárat a pisztolyomból és az "üres tárral" együtt átadtam a helyettesemnek, aki egy tizennyolc éves fiú volt. A fegyverek átadásánál kötelező szöveg "cső üres!"  Természetesen én is mondtam. Ö a lőtéren csőre töltött és lőtt. A fegyver nem volt üres! Egy másik fiú észnél volt, odaugrott hozzá és a csuklóját elkapva a fegyvert az égnek fordította. Eszméletlen szerencsém volt, mert ha valakit eltalál, akkor még ma is börtönben ülnék.)

 

Más. Egy alkalommal Magda valamiért lemart, amit teljes mértékben igaztalannak ítéltem, és toroltam meg az alábbi módon:

Tudtam, hogy egy bizonyos estén kártyaparti lesz nálunk, és egyben Juliska vasalni fog. A vasaló konnektor villáját rövidre zártam és elmentem hazulról. Így a kártyaparti gyertyaláng mellett zajlott, mert természetesen a vasaló kicsapta a biztosítékot, és közel - távolban én voltam az egyetlen, aki megjavíthatta volna, de én csak este 10 órára értem haza. (Sajnos.) A Biblia szerint "Ne légy bosszúálló...", ez rám nem igaz. (Valamikor, már Pesten, Dödével volt nézeteltérésem, amit úgy toroltam meg, hogy egy mágnest húztam az órája felett el. Így napi negyed órát sietett. Jó mi?)

 

Még Baja. Mint már említettem a 45 - 46-os tanévben a III Béla gimnáziumba jártam, ez akkor a cisztercita rendé volt. Ugyanakkor aktívan vettem részt a cionista mozgalomban. Ez ideológiailag marxista is volt. Itt kezdődött a marxista neveltetésem.

 

1946.-ban cionista táborban (mosava) vettem részt, ami nem sokban különbözött az úttörőtáboroktól. Elindulásomkor magamhoz szólítottam egy posztóval borított katonai kulacsot, amit Döde hozott haza a deportálásból. (Szigorúan megtiltotta nekem a használatát, de nem indokolta, tehát figyelmen kívül hagytam.)

A tábor során egy nagy — mintegy 50 kilométeres — túrát tettünk. (Királyrét - Királyháza - Királyrét útvonalon.) Az utolsó szakaszon, már késő éjjel, a vezetőink elkevertek, és míg az utat keresték mi leültünk, feküdtünk. Ekkor a karabineremen lógó kulacs az egyik ilyen "pihenőben" elhagyott. Sajnos csak a táborba érkezvén vettem észre.  Mit lehetett tenni bevallottam Dödének, hogy meghágtam a szigorú tilalmát. Ekkor kiderült, hogy a posztó alatt 1.mm. vastagságban a kulacs platina lemezzel volt borítva. Döde ezt egy SS katonától kapta, akinek vért adott. (Ez még annak sem öröm, aki megtalálja, mert nem tudja, hogy mit talált.)

 

1947-ben is mosaván voltam. Nyáron is télen is. A nyári királyréten volt, ahol Mahler Jutkával együtt voltunk, és bár még abban az évben egy osztályba kerültünk, Ő emlékezett rám, én — sajnos — nem! Ezekről nagyon kevés emlékem van. A téli Királyházán volt. Vittem a sílécem, de nem volt hó. Egy pici befagyott tavon „gyakoroltam”. Maradandó élményem volt, hogy először ájultam el. Hátulról valaki átkarolt a bordák alatt, és miután tízig számoltam, erősen elszorított. Nem jutottam levegőhöz és elájultam. (Másodpercekre.)  

 

Gizi

 

Róla annyit kell tudni, hogy gépírónő volt, mégpedig első osztályú. A háború előtt férjnél volt, de elvált. Illegális kommunista volt, de Csuli szerint "szalon kommunista" ami igen súlyos megbélyegzés volt.

Háború után Vas Zoltán titkárnője volt. (Vas miniszteri rangban volt, nevéhez fűződik a 46-os hiperinfláció megfékezése, a forint megteremtése.)

Gizi valamiért megorrolt és bánatában leutazott hozzánk Bajára, ahol találkozott régi szerelmével. Az azonban csak azzal a feltétellel fogadta el párjának Gizit, ha hajlandó alijázni. Gizi hajlandó volt. Nem engedték őket be Palesztínába, mert az még angol gyarmat volt és deportálták Ciprusra, ahol megszületett Méir. Később (1950-ben) haza akart jönni, de a férje Méirt nem engedte. A történet zűrös, semmit sem tudok biztosan, lényeg, hogy Gizi elmegyógyintézetben végzett magával.

   

Kitérő

 

1946.-ban   Kecskemétre költöztünk, mert Döde ott kapott állást a konzervgyárban, ami akkor még magánkézben volt, és Benedek Telepnek hívták.

Én a Református gimnáziumban jártam a 46-47.es tanévben. A kecskeméti tartózkodásomról csak annyit tudok írni, hogy utáltam. Sem barátom, sem jelentősebb társaságom sem volt. Mindent elkövettem, hogy elszabaduljak. Erre mód nyílt, mert  tudomást szereztem a pesti technikumról, ami — akkor még — a zsidó gimnáziumhoz tartozott. (Ne feledjétek, hogy a gimnázium első négy osztálya a mi időnkben az általános iskola 4-8. osztályának felelt meg. A jelenlegi gimnáziumi négy osztályt már Pesten a Technikumban végeztem. (Az első két év még az "Abonyi" utcai iskola volt, közös épületben a fiú gimnáziummal, majd a 49-es államosítás után a Vendel utcába költöztettük az iskolát.(A műhely költöztetése nem volt egyszerű feladat.)

 

(A kecskeméti tartózkodásom egyetlen maradandó élménye a gyermekparalízisem volt, amit viszonylag könnyen úsztam meg, csak a gerincmozgató izmaim bénultak meg, de azt a nyári tábor során kitornáztam. (Ez volt a mosava.) Most van a böjtje.)

 

 

A valódi ok, ami miatt a technikumot választottam, az  volt, hogy a cionista mozgalom közelébe legyek, ami úgy valósult meg, hogy felvettek a Tárogató út 2.-ben lévő cionista "Sómér" (Hasomer  Hacair = az Ifjú Őr) szervezethez tartozó gyerekotthonba. A "kvucánkból" (őrs) nyolcan jártunk egy osztályba. (Ebből ketten érettségiztünk le, a többi aliázott) (Itt ismertem meg Bónis Ferencet aki ma nevezetes zenetudós és Lojó volt ellenfele.)

 

Nagyon rosszul éreztem magam ebben a társaságban, mert — míg korábban értelmiségi társaságot jelentett a mozgalom — ezek sport bolondok és labda őrültek voltak, így értelemszerűen nem volt közös témánk, és mert én labda antitalentum voltam, állandóan zrikáltak. és szinte kiközösítettek. Súlyosbította a helyzetemet, hogy a mozgalomban három P-s absztinencia volt, (Pipa, Pia, és nő) és én már aktív dohányos voltam. A gyerekotthon arra volt jó, hogy könnyebben szakítsak a cionista mozgalommal, a technikum pedig nagyon jó alapot adott a gyakorlati világlátásomhoz.

 

A 47-es év arról is emlékezetes, hogy iskolába menet a Moszkva téren szálltunk át a 63-as villamosra, ami még akkor az Üllõi úton járt, és az iskoláig vitt. A végállomása a Moszkva téren volt, és, hogy elsőnek szálljunk fel az üres kocsikra, a megálló előtt felugráltunk a még mozgó kocsikra. Egy ilyen alkalommal arra figyeltem, hogy az elõttem felugró rendben landolt-e, és úgy ugrottam utána, hogy a lábam lecsúszott a lépcsőről, és a villamos alá kerültem. Be voltam zárva a járdasziget, lépcső, kerék alkotta dobozba. Az egyik kerék eltalálta a lábfejem, de a gumitalpú cipőm és a kerék ferdesége miatt kivágódott a kerék alól. A villamos megállt, én kikászálódtam alóla, kisebb horzsolásokkal, és felszálltam, hogy megyek tovább az iskolába. (A velem utazó osztálytársaim nevetve mesélték, hogy amint talpra álltam, megnéztem hogy meg vannak-e a lábaim? Szerintem ez nem volt túl vicces!)

Felszálltam a villamosra, hogy folytatom az utat, de előkerült egy rendőr, aki bevitt a János kórházba, ahol is a kisebb zúzódásaimat ellátták, majd hazaküldtek. Egy hétig volt hőemelkedésem („idegláz”). A hét letelte után hazamentem Kecskemétre, még enyhén sántítva, amire azt a magyarázatot adtam, hogy túrán kificamodott a bokám. Jó egy órás beszélgetés után Magda megkérdezte: ”Gyuri, nem villamos volt???” Mire én: „Honnan tudod?” Erre persze el kellet mesélnem az egész sztorit.

 

1948.-ban szüleim is Pestre költöztek, a Rezső térre. (A tér nekem köszönheti a nevét, mert akkor Magyarok Nagyasszony tér volt a neve, az ott található templom után. A téren — még ma is — ott található Braun Éva kommunista mártír emléktáblája, javasoltam a tanácsnak, hogy legyen Éva tér, mert Braun Évának hívták Hitler szeretőjét, akit a háború utolsó napjai egyikén feleségül vett, és vele együtt lett öngyilkos, tehát ez név nem lett volna igazán jó. A tanácsnál a javaslatom nyitott fülekre talált, mert kb. két hónap elteltével Rezső névre keresztelték a teret. Így hívták az első világháború előtt.)  (Ma ismét „Magyarok Nagyasszonya” tér! 2018-11-19)

 

Ekkor otthagytam a cionista mozgalmat és a gyermekotthont, haza költöztem. (De nem a tér névváltoztatás miatt!)

A mozgalomból való kiválásom egyik oka Döde egy odavetett kérdése volt: "paraszt akarsz lenni, vagy fizikus?"

 

Iskolapélda a demokráciáról. Másodikos korunkban osztály - vezetőségválasztásra került sor. Az osztálytitkár funkcióra két jelölt volt: Nyíri Andris, és én. Andris a hangos politikai ellenzék szószólója volt, én pedig aktív DISZ tag. (A DISZ a KISZ elődje volt a Rákosi korban.) A szavazás nyílt volt, és az első fordulóban csúnya vereséget szenvedtem. A vezetőségi tagok között szerepeltek nagy támogatottságú és népszerűtlen személyek. Ekkor a (kommunista) (Köves) osztályfőnökünk az első fordulót érvénytelennek minősítette, és egy huszárvágást hajtott végre: felírta a táblára egymás mellé Andris és az én nevemet, majd a nevem alá a népszerű vezetőségi tagjelölteket, az Andris neve alá a népszerűtleneket. Ezután feltette szavazásra a "listákat". Természetesen az én listám nyert, így lettem osztálytitkár, és tanultam meg, hogyan lehet meghágni a demokráciát.  (Most ezt egyszerűbben csinálják!!! 2018-11-19)

 

Következő jelentősebb –– és egész életemre kiható –– esemény az 1949-es nyári gyakorlatom volt. Ehhez azt kell tudni, hogy a technikum minden nyári szünetében hat hetes gyakorlaton kellett részt vennünk. Ez általában ipari üzemben zajlott, de az említett évben volt lehetőség gépállomásra is menni. Ehhez annyi tájékoztatás: hogy az 1945-ös földosztásnál rögtön alakultak termelőszövetkezetek, de gyakorlatilag csak a föld volt a tulajdonukban, a munkagépeket központi helyeken, állami tulajdonban tartották, és használata esetén bérleti díjat szedtek. Az ideológia szerint az osztályharc "fellegvára" a gépállomások voltak. Ezért úgy éreztem, ott a helyem!

Megérkeztem Abonyba és jelentkeztem a gépállomáson. Látszólag örültek nekem. Mindjárt adtak egy pár címet albérletnek. Mindet végigjártam, de meglátva  a pónemem, egyik helyen sem volt kiadó szoba. Beköltöztem a gépállomáson tárolt lakókocsiba, és vártam a földekre való kivonulásunkat. Nem volt jókedvem.

Történt, hogy a gépállomáson cigányzenészes bulit szerveztek. A bulin sem igen éreztem jól magam, és ezt észrevette a prímás. Megkérdezte mi bajom van? Mondtam.

Mire Ő: "Miért nem keresed meg a zsidókat?". Az ötlet bevált, és én az abonyi zsidóknál "napokat ettem". Vendéglátóim között volt igen szegény hétgyermekes suszter, és százholdas földbirtokos is. (Kulák) Ez az élet addig tartott, míg meg nem kezdődött az aratás. Akkor kivonultunk a földekre, és megkezdődött a valódi munka.

Megtanultam traktort vezetni. Akkor még kombájn nem volt, de u.n. kévekötő aratógép már igen, és én  általában ez utóbbin ültem.(Nagyon rázkódott,  a traktor is.)

Ekkor még divatban volt a kötelező beszolgáltatás, és így a kicsépelt gabonát kötelező volt lemázsálni, és annak mennyisége alapján határozták meg, hogy mennyit kell beszolgáltatni. Ezt a mázsálást az un. cséplési ellenőrök figyelték és jegyzőkönyvezték.

Többek között ez is az én feladatom volt.

A munkamenet a következő volt: learattunk, amit a helyiek kazlakba raktak, majd kicsépeltük, és a learatott földet "tárcsás boronával" felszántottuk, előkészítve az új vetésre. Mivel nappal csépeltünk éjjel boronáltunk (lámpa nélkül), volt olyan hét, hogy hétfőtől szombatig gyakorlatilag nem aludtam. A traktoros –– aki mellé beosztást kaptam –– gyakran hagyott magamra, így az aratást, tárcsázást egyedül végeztem.

Az aratógép meghajtása a kerekéről bicikli lánccal történt, melyet szükséges mértékben lehetett feszíteni. Egy alkalommal kilazult annyira, hogy nem lehetett tovább dolgoznom. Ekkor a traktorosom megfeszítette a láncot, majd egyedül utamra engedett.

Kb. 500 méter megtétele után, a bicikli lánc szétpattant. Kétnapi szünet. Egy másik alkalommal, megint egyedül arattam, a traktor kuplung nyomócsapágya pattant el, ami egy hetes kiesést okozott. A harmadik alkalommal, megint egyedül dolgoztam, tárcsáztam. Az előző napon tartottuk karban a tárcsás boronát, és a traktorosom nagyobb ereje miatt, megkértem, hogy húzza meg az anyacsavarokat, és biztosítsa le. (Nagy mulasztásom volt, hogy megbíztam benne, és nem ellenőriztem le.) Az  éjszaka a borona szétesett, elveszett két tárcsája, de a sötétben nem vettem észre.

 

Az említett héten –– mikor is hétfőtől péntekig –– gyakorlatilag alvás nélkül dolgoztam, szombaton hazautaztam, hogy végre kialudjam magam. Hétfőn hajnalban jelentkeztem munkára, de közölték, hogy szombaton, távollétemben, fegyelmit tartottak és "tudatos géprombolás, és szabotázs" vádjával elbocsátottak. (Ezt még egy fegyelmi követte a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol a vádat megerősítették, és értesítették az iskolát. (Meg kell jegyeznem, hogy a felsorolt hibák egyikében sem voltam azok okozója, csak egy kérdésben marasztalhattak el jogosan. Egy alkalommal a cséplésnél alva találtak, a már említett okok miatt, de mint "állami hivatalnok", ez főben járó bűn volt. A valódi ok az volt, hogy a gépállomáson nagy volt a kupi, rendet kellett csinálni, és az én elbocsátásommal a problémát könnyen, gyorsan, az ottaniaknak fájdalommentesen lehetett megoldani.)

 

Hétfőn hazajövet találkoztam egyik osztálytársammal, aki közölte, hogy már halálra kerestek, mert megkezdődött a budapesti Világifjúsági Találkozó (VIT) és én küldött vagyok. (Ha nem rúgtak volna ki, nem vehettem volna részt rajta! Nagy élmény volt!) A kirúgásomnak volt még egy pozitív következménye, erről majd ott.

 

A következő nyári gyakorlatom a Csepeli Vasműben volt, ahol is az osztálytársaim azon röhögtek, hogy a marósom helyett én dolgozom, mint egy megszállott, 110%-ra teljesítve a normát 40 fokos melegben.

 

Sokat nem tanultam az iskola során, az órán figyeltem és memorizáltam a dolgokat. A műszaki tárgyak jól mentek, problémát a matematika és a fizika okozott. Nem tanultam, de nem is tudtam őket.

 

Negyedikes koromban korrepetáltam egy alattam járó kislányt, aki Shushnyi Mariann-nak hívtak, Ő volt a "kis Mari" aki menyasszonyomnak tekintette magát, de az én hozzájárulásom nélkül. Ennek ellenére több évig jártunk együtt, ami döntően a "nagy Mari" miatt szakadt meg. (Kis Mari 35 éves korában, agy tbc-ben halt meg, a két és féléves kislányt a férjére hagyva.)

 

Negyedik osztályban a magyar tanterv megváltozott az addigiakhoz képest, mert magyar irodalom helyett a szovjet háborús irodalmat tanultuk. A magyar tanárnő bedobta a törölközőt, és így az órákat ketten tartottuk Andrissal.  Ez frenetikus eredménnyel járt, mert a szóbeli érettségin kihúztam a tételt: "Szovjet katona szerepe a szovjet háborús irodalomban.", leírtam három nevet, és jelentkeztem. Megkérdezte a bizottság egyik tagja, hogy mit nem értek, mire közöltem, hogy felkészültem. Ezt nem igen hitték el, de tíz perc után úgy kellett lelőni.

Kiválóan érettségiztem.

 

(Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy a matektanárom a folyosón megkérdezte, hogy tőlem bármit kérdezhet? Mondtam, hogy nem. Erre megkérdezte, hogy a háromszögekre vonatkozó tételt tudom-e. Azt válaszoltam, hogy igen. Ez délelőtt volt, és a matek érettségim délután volt, így hazamentem és megtanultam az inkriminált tételt. Így ez is jeles lett.)

 

A továbbtanulásomat megakadályozta Magda betegsége, aki az időben tbc-s volt, és ezért munkaképtelen. Döde közölte, hogy egy jövedelemből hárman nem élünk meg, tehát dolgoznom kell mennem.

 

Ezt megelőzően, mint osztály első, abban a kiváltságban rendelkeztem, hogy javasoltak a Szovjetunióban kohómérnöki szakra. Ez abban az időben úgy történt, hogy egy évig itthon kollégiumban kellett az orosz nyelvet elsajátítani. Ezt a kollégiumot Oleg Kosevoj-nak hívták. (Ifjú háborús hős és mártír volt a névadó.)

A kollégium kapujában találkoztam a kerületi DISz instruktorommal, aki megkérdezte, hogy mit keresek itt? Persze eldicsekedtem. Ennek az lett a következménye, hogy páros lábbal rúgtak ki, mert a cionista múltam, és az abonyi "szabotázsom" elég indok volt arra, hogy ne legyek méltó a Szovjetunió béli tanulásra.

(Helyettem Trébics Gyuri nevű osztálytársam ment ki, aki hazajövet a minisztériumban a KGST osztályon dolgozott, majd annak főosztályvezetője lett, és ebben a minőségében Lida –– Ákos felesége –– főnöke lett. Nemrég halt meg, 2004 januárban)

 

Én elmentem állást keresni. Mint frissen végzett gépésztechnikus, biztos voltam benne, hogy én választok munkahelyet, és nem engem választanak. Már akkor szerettem a fegyvereket, és volt módom korábban kispuskával lőni, amire FÉG volt írva. Ez a Fegyver és Gépgyár rövidítése volt. Tudtam, hogy a gyár a Soroksári úton van, tehát oda mentem jelentkezni. A portás nem akart beengedni, de én erősködtem, és azt mondtam, hogy hívja fel a személyzeti osztályt, és mondja azt, hogy egy gépésztechnikus van itt felvételre. Pánikszerűen beengedtek, és azonnal felvettek. (Sajnos mellélőttem, mert a FÉG két gyárra szakadt, az egyik a Fémáru és Szerszámgépgyár volt –– ez is FÉG –– és a Lámpagyárra. Én az előbbire jelentkeztem, és a fegyvergyártás a lámpagyárban volt. Két egymásmelletti kapu. Pech.)

 

Ezzel egy időben, jelentkeztem az egyetem fizika szakára, és a felvételin összevesztem a tanulmányi osztály vezetőjével, mert ő azt állította, hogy nem kapok engedélyt a tanulás mellett munkavállalásra, én meg nagy büszkén azt mondtam, hogy "akkor ne számítsanak rám!"

 

Már javában dolgoztam, mikor értesítést kaptam, hogy felvettek az egyetemre.

Erre hivatkozva kértem a főnökömet, hogy engedjen el a beiratkozásra, hogy legalább közöljem, rám ne számítsanak. A főnököm lemart, hogy hogyan gondolom, egy továbbtanulási lehetőséget nem lehet elpasszolni. Kifejeztem kétségeim, hogy délelőtti munka, és délelőtti egyetem együtt valahogy nem megy. Erre megkérdezte, hogy miért nem kérek délutáni beosztást? Ez nekem eszemben sem jutott. Ekkor negyed 9 volt, és délután háromnegyed háromra már be voltam íratva az egyetemre. Megkaptam a délutáni beosztást, később a munkavállalási engedélyt is, így az első évet úgy végeztem el, hogy délelőtt az egyetem két óráig, munka három órától este 11-ig.

 

Tanulásra természetesen nem, jutott időm, sőt az egyetem nem egy órát aludtam át. Ma is csodálkozom, hogy miként sikerült elvégezni ezt az évet anélkül, hogy valamiből is megbuktam volna. A munka melletti tanulásnak az volt az eredménye, hogy bár levizsgáztam a matematikai tárgyakból, az első éves anyagot csak a negyedik év során értettem meg.

 

Az Egyetem

 

Az első év nagyon nyomasztó volt, mert a munka miatt tanulni nem tudtam, valamint — mint már említettem — a délelőttöket szinte átaludtam. Feszélyezve éreztem magam a laborgyakorlatokon is, de azokat inkább elviseltem. Ezeken mutatkozott meg először a "zsenialitásom". Számos fizikai állandót kellet mérni, ezek közül az egyik az un. "nehézségi gyorsulás [9,809 m/s2 az értéke Budapesten]. Ezt egy speciális ingával kellet meghatározni, úgy hogy a lengésidőből számítjuk ki az állandó értékét. 100 lengés idejéből az egyet. Mi — a mérő párommal — 500 lengést mértünk. Az idő mérésére speciális stoppert adtak, ami 6 másodperc alatt tett meg egy kört. (Így elvben lényegesen pontosabb a mérés.) Kiszámoltuk és az eredmény 9,91 volt, ami evidens képtelenség. (Ilyenkor a fizikus hallgató — (mert [természetesen] tudja a végeredményt, abból kiindulva visszaszámol, hogy mit kellet volna mérnie és azt írja a jegyzőkönyvbe.) Az egész évfolyam ezt tette. Én nem. Elgondoltam, hogy három adatot mértünk (hosszt, lengésszámot és időt), ebből az első kettő nem hibázhat ekkorát, tehát az időmérés hibás. Leellenőriztem a "speciális" stopperünket egy mezeivel, kiderült, hogy késik. Helyesbítettünk az  így mért idővel és jó értéket kaptuk. Nagyon tanulságos volt számomra ez az eset. (Bizonyíték, hogy még ma is pontosan emlékszem rá.)

Volt még egy termoelemes mérés, ahol vitám volt a mérésvezetővel és nekem lett igazam.

 

A laborgyakorlaton kívül — első évben — még műhelygyakorlat is volt, de a technikumi végzettségemmel "művezető" voltam.

 

Ez évben még egy hasznát vettem a technikumi végzettségemnek: a műegyetemről "áttanított" egy tanár anyagismeretet. Tekintettel arra, hogy délután 5  órakor tartott egyben két órát és én akkor dolgoztam, egyetlen óráján sem vettem részt. Probléma vizsgán jelentkezett. Minden kérdésre megfeleltem, de rájött, hogy sohasem látott, ezért egy olyan kérdést tett fel, ami nem volt a jegyzetében, csak az órán mesélte el. Gond nélkül válaszoltam és helyesen. Fogcsikorgatva adott jeles. (Persze én a választ már korábban —a technikumban — megtanultam!)

 

Az első évben még üvegtechnikai gyakorlat is volt, azon nem valami fényesen szerepeltem.   

 

Lényeges változás történt a második évben. Megszigorították a munkavállalás feltételeit (csak heti 18 órát lehetetett munkát vállalni.) Ennek következtében a "családi tanács" (Döde egy személyben) úgy döntött, hogy mégis fizetik a tanulmányaimat, így nem kellett többé a tanulás mellett dolgoznom. (A tanulás azt jelentette, hogy rendesen jártam az órára és vizsgaidőszakban készültem a kollokviumokra. Az én időmben az egyetem egészen speciális volt, mert ez volt a második évfolyam, hogy "kutató" fizikusokat képeztek. Különös volt annyiban is, hogy az öt év alatt egyetlen szigorlatunk sem volt.)

 

Az első évnél még kiemelten különleges volt a létszám. Az történt, hogy a villamosmérnöki karra nagyon nagy volt a túljelentkezés, ezért sokakat irányítottak át fizika szakra, így a kezdő létszámunk 78(!) volt.

 

(Ez a tény azért volt érdekes, mert negyedévben rájöttek, hogy ennyi fizikusra nincs szükség és ezért lázas agitációba kezdtek, hogy menjünk át a villamosmérnöki szakra!!!

(Természetesen eredménytelenül, mert mindannyian fizikusként diplomáztunk.)

 

Az első évtől kezdve testi lelki jó barátom volt Weiss Jancsi, kivel együtt tanultunk minden vizsgára és vele sakkoztam a második padsorban a fizikai nagyelőadóban minden kísérleti fizika órán, az előadó orra előtt. (Kéttenyérnyi papír tábla, bedugható papír figurák.)

 

Még másodévben történtek Egy emlékezetes vizsgám. Vektoranalízis című — fizikusok számára nélkülözhetetlen — speciális matematika. Hajós György nevű neves matematikus tanította, ragyogóan. Nem az ő hibája, hogy nem igazán értettem meg a tananyagot. Szóval vizsgázunk. A rendszer az, hogy az egész falat betöltő táblánál egyidejűleg négyen felelnek. Az egyik szerencsétlen én vagyok. Ad egy feladatot, mire én valamit firkálok a táblára. "Jól van, törölje le!" Új feladat, megint firkálok, jön a fenti szöveg. Ez még kétszer ismétlődik. Majd "Jól van, törölje le! Jó!" Bámulok, mint borjú az újkapura! "Nem érti? Jó, négyes!" Tovább bámulok. "Miért jobbat várt?" Nem — mondom — rosszabbat! "Miért, hát maga tudja az anyagot!" Mire én: tényleg???  

 

Másodévben — bár ez nem az egyetemi tanulmányomhoz tartozik — kezdtem el járni egy Kraszner Marika névre hallgató asszonnyal. (1952 re virradó szilveszter éjszaka találkoztunk először és november másodikán indult az "együtt járásunk." (Midőn e sorokat rovom (2004. március), már jóval túl vagyunk az ötven éven.) (Mari — 64 évnyi házasság után — most ment el! 2018-10-30)

 

Vissza az egyetemre, illetve a nyári szünetre. Hogy ez ne legyen felhőtlen szabadság kitalálták, hogy az egyetemisták 6 hónap alatt tartalékos tiszti kiképzésben vesznek részt. Ez nyaranta egy hónapot és a negyedik év után három hónap katonai szolgálatot  jelentett. Az első hónap szörnyű volt, mert egy hónap alatt kaptuk meg, amit a hagyományos katonák hat hét alatt. Ez például azt jelentette, hogy a kiszáradt Körös mederben 4 óra alaki kiképzés volt, (8-12 h) mikoron délben 40 fok volt a hőmérséklet. A körletbe visszatérve, minden csapot elzárva találtunk, így sem inni, sem mosakodni nem tudtunk. (Ekkor még a régi — szovjet mintájú — "gimnasztyorka" volt a divat, melyet úgy izzattunk át, hogy a körletben az "öreg katonák" gúnyosan kérdezték:" hol fürödtek ruhástúl??"

Az első egy hónapos kiképzést menetgyakorlattal zártuk. Este kultúrműsor éjfélig, takarodó, majd egy órakor riadó (teljes menetfelszereléssel!), 50 km-es menet, a közepén bemutató lövészet azzal az ágyúval, melyre kiképezni szándékoztak.

A lövések alatt az ágyú tövében, aludtam. (Mikor, ha nem akkor, és nem ott?)

 

A második év után már sokkal könnyebb dolgunk volt: tizedessé előléptetve, már valóban a tartalékos tiszti tanfolyamot végeztük. Ezen a nyáron egy maradandó emlékem született. Riadóztattak minket, mert a jászberényi iskola pincéjében  tárolt nagymennyiségű brikett begyulladt. A tűzoltóság ugyan a tüzet eloltotta, de a szén az alján még izzott ezért át kellett lapátolni.  Ez a feladat várt ránk. A pincében  90 fok volt és 100% relatív nedvességtartalom, szálló szénpor, széngáz, és gőz. Ezért csak gázálarcban lehetett dolgozni. (Ez a gázálarc típus ma már nem ismert: olyan gumiformához csatlakoztatott szűrő volt, ami csak a nyakat hagyta szabadon.)

A nehéz feltételek miatt 10 perces váltásokban dolgoztunk. Magam kipróbálandó, egy óra tíz percet "húztam le, egyfolytában". Ma is büszke vagyok erre a teljesítményre.  

Annyi még az  igazsághoz tartozik,  hogy végül is nem arra az ágyúra képeztek ki, amit bemutattak. Légvédelmi tüzérek lettünk. (Ennek később lesz némi jelentősége.)

 

Az egyetem harmadik évéről nem ugrik be semmi érdekes, sőt arra sem emlékszem, hogy  hol katonáskodtam a nyáron?

 

A magánéletben történt egy s más. Egy alkalommal — hazamenvén — Magda megfogta a könyökömet és közölte, hogy Mari kórházban van. Nem értettem, ebben mi a megrendítő, hiszen ott dolgozik? Erre mesélte Magda, hogy Marit megműtötték, mert méhen kívüli terhessége volt. Ezután rohantam a kórházba, és Marit meglátva, majdnem elájultam. Mindkét könyökhajlatban bepólyálva, hófehéren feküdt az ágyban. (Akkoriban Koltói Anna Kórház, ma Egyes Számú Baleseti Sebészet.) Mari — állapota ellenére — derült a reakciómon, de amint a részleteket mesélte, majdnem újra rosszul lettem. Nem akarom részletezni a sztorit, a lényeg, hogy munka közben elájult, és a nőgyógyász hibás diagnózist adott (kizárta a méhen kívüli terhességet.), míg végre hosszas huzavona után az egyik főorvos, saját felelőségére megműtötte. Ha egy kicsit tovább vár Mari elvérzett volna. (A könyökei azért voltak bekötve, mer a véradáshoz nem találtak megfelelő vénát. Marinál ez ma is probléma.)

 

Mari meggyógyult, majd később összeházasodtunk, nejem beköltözött "legényszobámba".

 

A negyedik évfolyam a legnehezebb tárgy (kvantummechanika) és a bridzs jegyében telt. Ez utóbbit — Jancsival együtt — mi honosítottuk  meg az egyetemen. Ebben az évben gyakorlatilag nem is fordultunk elő előadáson, mert, valahol egy üres teremben, bridzseltünk.

Érthető módon, nagyon féltem a kvantummechanika vizsgától. Ez úgy zajlott, hogy a vizsgáztató egy nagy asztalt körülültetett az összes vizsgázóval és elbeszélgetett velünk mindenről, csak az anyagról nem, majd közölte, hogy mindenki, aki itt volt négyest kap,  aki jobbat akar, az maradjon itt vizsgázni! Én — mint az a kártyás, aki 19-re lapot húz — maradtam vizsgázni, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett.

Volt ebben az évben "szakmai" munkám is, szaklabor volt, amit magunk választottunk. Nem részletezem, mert totális csőd volt.

Ezzel együtt a négy év alatt hetvenkilenc vizsgám és beszámolóm volt, de egyetlenegy uv. vagy vizsgahalasztásom sem volt.

 

Itt most egy kicsit hosszabb magyarázat következik. A mi korunkban — és tudomásom szerint csak akkor — a fizikus képzés öt évből állt. Négy év egyetem, és egy év a diplomamunkára, melynek témáját az elhelyezett, és munkáját végző hallgató a munkahelyétől kapja. Megírja, és az egy év leteltével államvizsgázik és megvédi a diplomamunkáját.

 

Ez elvben jól hangzik, de 1955-ben 78 fizikust a "népgazdaságban" elhelyezni nem volt problémamentes. Ezt úgy oldották meg, hogy minisztertanácsi ülést hívtak össze, és minden tárcát köteleztek arra, hogy két fizikust helyezzen el. Az álláshelyek listáját átadták az egyetemnek, ahol "elhelyező bizottság" alakult, kik minden hallgatóval elbeszélgetve, elosztották a helyeket.

A bizottság elé kerülve, megkérdezték tőlem, hogy mi a kívánságom, mire én azt válaszoltam, hogy természetesen a  KFKI. (Harmadév nyarán ott voltam nyári gyakorlaton a Jánossy osztályán. (Ezt nem írtam le, de külön történet lenne.) Erre azt válaszolták, hogy oda csak a legjobbak kerülnek. (Én jó rendű voltam.) Mire én: "akkor mindegy!" Ők: "vidék vagy Budapest?" Én: "mindegy" . Ők: "a gyöngyösoroszi ércbánya, vagy a szolnoki adó?" Egy kis türelmet kértem és leszaladtam Marinak telefonálni, hogy hajlandó-e vidékre menni? (A dátumból remélem kiderül, hogy már egy féléve [1954 november 27.] házasok vagyunk.)

Mari válasza "veled akárhová!" (Most, midőn soraim rovom [2004.03.25], valamit kérdeztem Tőle a fentiekkel kapcsolatban, mire felsóhajtott: " de szívesen mentem volna vidékre!")

Vissza a bizottsághoz. Mondtam: "a vidék rendben". Maradt a szolnoki rádió adó.

Akkoriban minden rádióadó egyetlen céghez a Rádióműszaki Hivatalhoz tartozott, ami a Trefort utcában székelt, két háztömbnyire az egyetem C épületétől, ahol a fizikusképzés és a fenti tárgyalás folyt. Ésszerű volt tehát azonnal jelentkezni a leendő munkahelyem főnökénél akit Susánszkinak hívtak. Bejelentkeztem, és ő azonnal fogadott. Kérdém: mikoron állhatok munkába? Válasz: holnap reggel. Kérdém: hol fogok lakni? Válasz: legényszálláson. Mondám: és a feleségem? Frenetikus meghökkenés: "mi egy nőtlen fiatalembert vártunk!" "Most mi legyen?" kérdezem csodálkozva?  Menjek haza és két nap múlva jelentkezzek.

 

Megtörtént. Ezúttal közölték, hogy másnap reggel a lakihegyi adóban jelentkezzek munkára. Ezzel postás lettem és az is maradtam több mint két évig. Megtanultam az adót kezelni és gyakoroltam a 24-48 órás szolgálatot. (Közben persze bakiztam is, de nem volt lényeges.) Munkahelyem és fizetésem tehát volt, de lakásunk nem. Dödééknél laktunk, ami több szempontból nem volt túl előnyös. (Mari közben heti 60 órát dolgozott és természetesen egészen más  idő beosztással mint én.)

 

Mint már említettem ez az év volt a diploma készítés ideje, de a vállalat nem tudott diploma témát adni. Mintegy fél év telt el, mikor Susánszki egy alkalommal kilátogatott. Én letámadtam a téma ügyében. Mire ő: "oldja meg az adó villámvédelmét!" Ebben az volt a gyönyörű, hogy az adó 1927-ben épült, akkor 1955-öt írtunk, de ezalatt 28 év alatt ezt a problémát senkinek sem sikerült megoldania. (Nem feltételeztem, hogy nekem egy fél év alatt sikerülne.)

 

A túráink alkalmából egyszer találkoztunk Kőműves Frigyessel, kit Lojó jól ismert, és akkor ő volt a HIKI igazgatója. Hozzá fordultam segítségért. Ő a félvezető laborba küldött, ahol egy fizikus kolléga felajánlotta, hogy dióda mérésekkel foglalkozzak. (A legegyszerűbb félvezető eszköz: egyenirányító. Még nagy szerepe lesz az életemben)

 

Ezzel a lehetőséggel élve megjelentem Susánszkinál és három hónap fizetéses szabadságot kértem, de megemlítettem, hogyha nem teszi lehetővé a diplomázásom, akkor annak gyászos következménye lesz számára! (Pofátlanul megfenyegettem, ez abban az időben — részemről — alapos volt, mert az oktatást és környékét nagyon komolyan vették.)

 

Susánszki elvörösödött és emelt hangon zavart ki a szobájából azzal, hogy várakozzak az előszobájában. Egy órát csücsültem, majd behívott és közölte, hogy másnap reggel a Posta Kísérleti Intézetében jelentkezzem Molnár Jánosnál.

 

Így is történt. Molnár János több témát is ajánlott, ezek közül a "robbanómotorok gyújtásának  televíziós zavarai" című témát választottam. Abban az időben indult a hazai televízió adás. Az egy év helyett három hónapom maradt a diploma feladatom elvégzésére. A robbanómotor egy 200 W generátort meghajtó kétütemű motor volt. Az első lépésem az volt, hogy meggyőződtem arról, hogy van-e a tankban üzemanyag? Volt. Ennek ellenére két hónapig nem tudtam elindítani. Nem gondoltam arra, hogy a motort régen használták és ennek következményei vannak. (A kétütemű motorok benzin olaj keverékkel működnek, ahol az arány 30 az 1-hez.) Az általam kontrollált üzemanyag tiszta olaj volt, mert a benzin elpárolgott. A motort kimosva, feltöltve megfelelő üzemanyaggal, úgy működött, mint egy svájci óra. (Maradt egy hónapom!)

Nem részletezem a műszaki megoldást, csak annyit teszek hozzá, hogy életem egyetlen valóban fizikusi munkája volt, mind elméletileg, mind gyakorlatilag. Jelest kaptam rá.

(A dolog pikantériája a gépírónőm volt, akinek a férje kémügyből kifolyólag börtönben volt, és Darvas Iván testvére, kit Iván 56-ban fegyverrel szabadított ki börtönéből és ezért elég hosszú szilenciumot kapott.)

 

Az államvizsgán — úgy ahogy — átbukdácsoltam jó eredménnyel. Továbbra is a Posta Kísérleti intézetében, ahol közben dr. Magyari Endre lett a főnököm, akitől a "gravitációs elméletet" örököltem. (Sajnos! Azért, mert ha igaz volt, nem tudtam bizonyítani, ha nem, rengeteg időt, energiát pocsékoltam el hiába.)

 

1956. április 11.-én megszületett Péter fiam. 12 repült Gagarin!

 

1956 augusztus elsején ismét bevonultam, ezúttal három hónapra, a tartalékos tiszti kiképzésre Dunaföldvárra. Szeptemberig nyugodt volt a kiképzésünk, de utána három alkalommal is megtámadták a lőszerraktárunkat, feltehetően azért, hogy fegyvereket zsákmányoljanak. (Szerintem ez már felkészülés volt az októberi eseményekre.) Mindhárom támadás eredménytelen volt.)

Október 22.-én századgyűlést tartottunk, hogy csatlakozzunk a Pesti egyetemi felvonulás 12 pontjához. Egyikünk felvetette 13. pontként a "polgári demokrácia" követelését. A gyűlés megszavazta és őt küldte Pestre, a demonstrációra. (Ekkor vált világossá számomra, hogy "ellenforradalom" készül. (Eddig elkerültem, hogy a politikai szerepemről és állásfoglalásomról is beszámoljak, de itt már szükséges lesz.)

Egyelőre csak annyit, hogy a cionista mozgalmat otthagyva, az akkori (mindenkori) ifjúsági mozgalom tagja voltam aktívan. Az egyetemen a DISZ kulturbizottságában dolgoztam és csökött marxista voltam. (Vagyok?)

Még 1955-ben találkoztam egy bajai fiatallal, kivel barátságban nem, de jó ismeretségben voltunk. Ő szervezett be az általa alapított és az 56-os eseményeket ideológiailag előkészítő "Petőfi Kör"- be, melynek alapítója volt. Táncos Gábornak hívták.

Elméletben egyetértettem minden követeléssel, melyeknek kimondott célja volt szakítani a sztálinizmussal, megreformálni a szocializmust. (Véres vitáim voltak Csulival a SzU és Magyarország kapcsolatait illetően. Ma sem dőlt el melyikünknek volt igaza?)  (Mára azért már igen! 2018.11.19) Vissza Dunaföldvárra. 23.-án este visszaérkezett a küldöttünk és közölte, hogy Pesten már lőnek. Október végén kellet volna minket tisztté avatni és leszerelni.

Zavaros hét következik. Az ezredparancsnok személye változik, a politikai tisztek eltűnnek. 

A 23.a és a 27.e közötti idő kiesett az emlékeimből, de azt hiszem, hogy a fix bridzs partnereimmel kártyáztuk át ezt az időt, azzal súlyosbítva, hogy alig aludtunk, mert ha egy autó elhaladt a laktanyák előtt (ami az országútra nézett), azonnal riadóztattak. (Ez esetben a laktanya minden ablakában egy puska, egy géppisztoly és egy géppuska nézett az útra.)

Október 27.én lényeges változás történt. Ránk bízták a Dunaföldvári híd őrzését. Ez azt jelentette, hogy a híd mindkét oldalán egy-egy "harcos" védte a hidat az esetleges támadás ellen. Viccesen nézett ki a helyzet, mikoron Jancsi (Gordon- Weisz) és én álltunk a híd két oldalán és több dandárnyi szovjet harckocsi vonult át a hídon leeresztett lövegtorony fedéllel, harcra készen. Nem csináltunk be, de nem sok hiányzott hozzá.

A 27.-én történtekhez tartozik még, hogy ismét új parancsnokot kaptunk, aki közölte, hogy azonnal megkezdjük a nehéz gépágyúra a kiképzést, mert el kel hárítanunk a szovjet támadást. (Ehhez képest november negyedikén hajnalban a szovjet tankok szétlőtték azt az emeletet, ahol az "egyetemi" zászlóalj volt, és a laktanya — puskalövés nélkül — adta meg magát. (Ekkor már mi otthon voltunk, csak egyetlen társunk tartózkodott a körletben, mert korábban elszökött és másodikán Pesten tudta meg, hogy leszereltünk és visszautazott leszerelni, de az illetékes tiszthelyettes harmadikán nem állt kötélnek, mondta "majd holnap!". Ez a lustaság az évfolyamtársunk életébe került.)

Csak érdekességként. Valamikor okt. 23.a és nov. 2.-a között egy éjjel 2 órakor riadóztattak. A dunaújvárosi munkások jöttek, több teherautóval, hogy tőlünk fegyvert követeljenek. A laktanyaparancsnok felgyújtatott egy 2000 W-os fényszórót  és — egy nagyteljesítményű erősítőn keresztül — a következőket mondta: "a gépkocsik azonnal hagyják el a laktanya területét, mert, ha nem lőni fogunk!!!"  "Lentről — a gépkocsik felől — hallottuk: "ezek már vártak minket!". Két perc múlva sehol sem voltak és mi visszafeküdhettünk.

November elsején avattak volna tiszté minket, de erre természetesen nem került sor, de másodikán leszereltünk. (Mivel nyáron vonultunk be és novemberben szereltünk le, ezért semmilyen meleg holmink sem volt, így a hadsereg megszánt bennünket és kaptunk egy-egy rang és fegyvernemi  jelzés nélküli katona köpenyt.)

A Baross utcában szereltünk le, ahol is megkíséreltek beszervezni a "nemzetőrségbe", de ez akkor valahogy nem igen tetszett, tehát nem léptünk be.

Végeredményként civil ruhában, katona köpenyben gyalogoltam végig az utat a Lenin kórúton az  Andrássy út 45.-ig, ahol Mari lakott Péterrel.

Nem tudtam azt, hogy a tömeg "kivetkőzött" ávósokra vadászik, akik pontosan úgy öltöztek mint akkor én. Ha ávósnak néztek volna, meglincselnek. Akkoriban nem egy példa volt erre.

Egy érdekes adalék ebből az időből: 56 november 24.-én, mikor a meglévő hatalom — látszólag — megbukott, az akkori Kossuth rádió egész nap Bethoven Egmont nyitányát sugározta. Ez a városban elterjedt zavart fokozta, mert senki nem tudta, hogy „merre, hány méter?” (Kié a hatalom, és egyáltalán mi van?)

Tekintettel arra, hogy Lakihegyen dolgoztam, számomra megvilágosult az zenemű sugárzásának oka. 23.án az egyetemista felvonulás a rádiónál (Bródy Sándor utca) kezdődött és már ott lövöldözésbe torkollott. A tüntetők elfoglalták a stúdiót. A helyzet másnap sem változott, ezért az adó főnöke úgy döntött, hogy sugározni muszáj, de nem volt mit, mert a stúdió nem dolgozott. Ezért az adóban található egyetlen lemezt forgatták folyamatosan és ez történetesen az Egmont nyitány volt. Előtte a kedvencem volt, utána  — sajnos — mindig rossz érzéssel hallgatom. (Ennyit a fjordokról!)

 

56 végén volt az „összkomfortos sztrájk” ami azt jelentette, hogy az ország sztrájkolt, de mindenki megkapta a fizetését.

1957-ban még egy darabig a Posta Kísérleti Intézetben dolgoztam, ahonnan áthelyeztek a Posta zavarvizsgáló csoportjához, ahol a rádió zavarelhárítással foglalkoztam. Ez gyakorlatilag technikusi munka volt, ezért nem igazán elégített ki. (Közben [1957 február vége] MSzMP tag lettem és alapszervi KISz titkár.)

Bár az egyetemen kötelező tárgy volt a filozófia, amit akkor és ott nagyon utáltam, de most jelentkeztem egy filozófiai szemináriumra, amit egy matematikus (Rózsa Pál) vezetett. (Ebben az időben a villamos kari matematika tanszéket Fenyő Pista vezette, akit Lojóéktól jól ismertem, később  Rózsa Pál vette át.)

Ez azért volt lényeges, mert annyit nyaggattam Palit fizikai alap problémákkal. Végül is megsokallta, arra hivatkozva, hogy ő matematikus, tehát menjek egy olyan szemináriumra, ahol a vezető legalább is kémikus. Így olyan szemináriumba kerültem, ahol a mindenki HIKI-s volt. (Oda járt a párttitkár, a személyzeti oszt. vez. stb.)

Mikor már nagyon untam a „zavarelhárítást” szóvá tettem, hogy nem kell-e egy fizikus a HIKI-be? Lelkesen helyeseltek. Az első helyen — ahol meghallgattak — a szemináriumvezető laboratóriuma volt. Ott egy olyan kérdésre — ami kb. a 2x2 színvonala volt a tanulmányaimba — nem tudtam válaszolni, ezért továbbpasszoltak (szerencsémre). Végül is a IV-es laborba kerültetem. (Elektroncső és félvezető laboratórium.) A HIKI története ezen címen olvasható:   http://www.ett.bme.hu/~vago/hiki

                                                                                          

A zavarcsoportban végzett munkámból lógva, jelentkeztem felvételre a laborba, ami az IZZÓ területén a 17-es épület harmadik emeletén volt. Először a labor vezető helyettes (Fischer Ferenc) beszélgetett velem, de annak tartalmára nem tudok visszaemlékezni, mert amikor meghallottam beszélni, csak nagy nehezen tudtam visszatartani a nevetésem, mert a hangja és kiejtése hajszál pontosan megegyezett Brachfeld Siegfried-ével, aki akkor a hazánkban élő német tudósító volt és rendszeresen szerepelt a rádiókabaréban.

Franci átadott egy munkatársnak aki vizsgáztatni kezdett. (Házmann Pistának hívták.)

„Képzeljek el egy üveggömböt amiben félig víz van és van benne egy mérleg, az egyik karján a vízbe merülő fakockával, a másikon kiegyenlítő súly van. Mi történik, ha kiszivattyúzzák a levegőt?” — Elpárolog a víz. — mondtam. „Jó akkor legyen víz helyett higany!” Hogy erre mit válaszoltam, arra nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy a levegő felhajtóerejét akarta Pista hallani. Nem hallotta. Nem is javasolt felvételre.

Franci oda nyilatkozott, hogy nem tud nyilatkozni, mert a főnők (Valkó Iván Péter [VIP], a „tanár úr”) dönthet csak, ő meg még nincs itt. Magamban szentségeltem, hogy még egy alkalommal kell lógnom a munkából. Elmenőben az udvaron megláttam egy „tanár úr” kinézetű embert és leszólítottam. Ö volt VIP. Vázoltam a helyzetet, mire azt kérdezte, hogy hol tudunk beszélgetni? Nekem nem volt helyismeretem. Végül is az IZZÓ bejáratánál lévő motozó helyiségbe vitt, és megkezdte a felvételi beszélgetést. Első kérdése az volt, hogy a műegyetemi Vágó rokonom-e? Mondtam, hogy magyarosított a nevem, ezért ilyen nevű rokonom nincs. „Az övé is!” Ebben maradtunk.

(Pár száz évvel később kiderült — Péter jóvoltából — hogy mégis rokonok vagyunk?)

(Mari első férjének az unokatestvére. 2018-11-19)

 

Végül is 40 évig dolgoztam a HIKI-ben és jogutódjában a MEV-ben, melyet 1991 felszámoltak, ezért nyugdíjba küldtek.

Nyugdíjasként megszereztem a műszaki tudomány doktora. címet.

 

2018 október harmincadikán meghalt a feleségem, azóta egyedül élek.